Gondolatok Akadémiáról, társadalomról és hatalomgyakorlásról

2019. július 03. 10:15 - Parallaxis Podcast

Megrendíthetetlen alapállásom, hogy mi emberek természetünktől fogva jóakaratúak és jóhiszeműek vagyunk. Sajnos azonban befolyásolhatóak is, vagyis lusták és bátortalanok ahhoz, hogy önálló véleményt alakítsunk ki fontos kérdésekről. Ehelyett készen, kényelmesen átveszünk politikai vagy üzleti érdekek szerint összeválogatott véleménycsomagokat, melyekben nagyon gyakran olyan elemek vannak akciósan egybepakolva, melyeknek az égadta világon nincsen semmi közük egymáshoz vagy bármilyen koherens világképhez.

Épp itt lóg ki a lóláb. Ki ne ismerné azt a rendkívül lehangoló élményt, hogy egy teljesen random embertárs közösségi oldal adatlapját nézegetve gyorsan és relatíve hatékonyan be tudjuk tippelni rendkívül kevés megfigyelési adatból, hogy mit gondol olyan logikailag teljesen független témákról, mint pl. baranta, melegházasság, Trianon, Esterházy Péter, apai GYES, nyelvrokonság. Ezeket a korrelációkat persze a közösségi oldalak rejtett szűrőalgoritmusai jól fel is derítik, nagy segítséget nyújtva abban, hogy az ember még kevésbé lásson ki a saját buborékából. Habár semmilyen természeti vagy morális törvény nem tiltaná, hogy egy drag queen kemény Wass Albert rajongó legyen, tapasztalatunk mégis az, hogy a felhasználók véleményvilága sajnos gyakran az alapcsomagok, klisék valamelyikét mintázza. Nyilván, az ilyesminek gyakran ismertek a szociológiai-történeti okai, de azért valljuk be, általában mégis azzal áltatjuk magunkat, hogy mi aztán tényleg szabadon gondolkodó, egyszeri és megismételhetetlen lények vagyunk.

Az ilyen, első közelítésben függetlennek tűnő elemek kollázsaként kialakuló vélemény-egységpakkok csomagolóanyaga a brand, amivel az egész föl van pántlikázva. Ha egy politikai párt (tehát egy érdekszövetség) marketingesei ráaggatják egy véleményre a megfelelő hitelesítő pecsétet, akkor az önmagát csalhatatlan szabadgondolkodónak hazudó ballib vagy nemzkonz csomagfogyasztó azt ijesztően magas arányban kritikátlanul magáévá teszi. Még ha tíz, öt, vagy akár egy évvel ezelőtt éppen a jelenlegi ellentéte volt is a véleménye. Akkor ugyanazon fogyasztók épp ekkora vehemenciával védték az előző verziót. Ismerős dolog ez, ne is ragozzuk tovább, unalmas és triviális. Meg iszonyú félelmetes, és a politikai marketingbe is benyomuló mesterséges intelligencia előretörésével még inkább az lesz.

Szóval véleménycsomagok és pántlikák. Hát így magyarázható az az abszurd megfigyelés, hogy egy olyan tankönyvbe illően sztálini jellegű központosító intézkedés, mint az MTA kutatóhálózatának "átalakítása" nem veri ki a biztosítékot egy szélsőségesen antikommunista gyökerekkel bíró párt tagsága és szimpatizánsai körében. Sőt! Úgy tűnik, kifejezett tetszésre is talál, hiszen nem volt egyetlenegy kormánypárti képviselő sem, aki a tegnapi szégyenletes szavazáson legalább tartózkodással kifejezett volna némi véleménykülönbséget a magyarság egyik legtekintélyesebb intézményének megcsonkítása kapcsán.

Mi is történt itt tegnap? Leegyszerűsítve – de a lényeget nem megváltoztatva – az, hogy közvetlen kormányirányítás alá kerülnek az alapkutatás legfőbb intézményei Magyarországon. Korábban az volt a felállás, hogy az adófizetők pénzének egy kicsiny meghatározott részét (egy főre vetítve ez nagyjából egy mozijegy ára évente) törvényileg megkapta a Tudományos Akadémia, ahol a pénzek további belső elosztásáról a szakmai élet szabályszerűségei, trendjei alapján magának a kutatói közösségnek választott testületei döntöttek. Hozzátartozik, hogy a tudományos közélet egy nagyon kompetitív és mániákusan önkorrekcióra törekvő szociális közeg. Itt mindenkinek érdeke, hogy a lehető legjobban és leggyorsabban érjen el egy eredményt és épp ennyire fontos a résztvevők tudományos előmeneteléhez, hogy (meghatározott keretek között) mások hibáit felderítsék és bemutassák. Ez tehát nagyon nem a mutyik és a kamuk világa, bár visszaélések és ferdítések mindig mindenhol akadnak, persze. Alapjában véve tehát egy fékekkel és egyensúlyokkal jól felszerelt szakmai döntéshozó testületről beszélhettünk itt, melynek jelentős ráhatása volt arra, hogy milyen kutatási irányokat kövessenek a kutatóhálózat intézményei.

Augusztustól ezt az irányító-döntéshozó szerepet egy kormány által dominált, felerészben a minisztérium által delegált tagokból álló bizottság veszi át. A törvény lehetővé teszi, hogy keményvonalas pártkatonák csücsüljenek be oda, a döntéshozatali folyamat pedig olyan, hogy vitás kérdések esetén a gyakorlatban szükségszerűen az ő akaratuk fog érvényesülni. Ezek a döntések kutatási projektek leállítását, intézmények összevonását, felszámolását, kutatók elbocsájtását is jelentik majd, ez a minisztériumi információk szerint máris borítékolható. Az új törvény így tág lehetőséget kínál arra, hogy tudománytalan döntéseket erőszakoljanak a kutatói közösségre. Sztálin idejében hasonló rendszer működött a Szovjetunióban, s mivel a párt ideológusai egyszer csak úgy határoztak, hogy például a kibernetika "imperialista áltudomány", az ilyen kutatásokat egy tollvonással megszüntették a kontinensnyi országban. A következmények ismertek: a mikroprocesszorokat és az integrált áramköröket az USA fejlesztette ki, amely aztán úgy elhúzott a tudományos-technikai fronton, hogy a Szovjetunió végül szépen lassan beleroppant a fegyverkezési verseny horribilis költségeibe, miközben lakossága nyomorgott. Trofim Gyenyiszovics Liszenko munkásságáról nem is beszélnék itt, de egy keresést mindenképp megér, igen tanulságos. Szóval ilyesmik tudnak történni, hogyha politikai döntések születnek szakmai kérdésekben. Főleg ha az a "szakma" a tudomány valamelyik ága, melynek áttekintéséhez évtizedek szenvedélyes munkája szükséges, olyasmi, ami nem várható el egyetlen minisztériumi alkalmazottól sem.

Bár a törvény betűje minderre a sztálini őrületre lehetőséget teremt, de szerencsére maga az Orbán-kormány nem sztálinista, s én bizakodom, hogy kompromisszumokra kész érdemi diskurzus folyhat ezeken a bizottsági üléseken, s a kormány is értelmes és hozzáértő tárgyalókat küld majd. De a baj az, hogy ennek a "minőségbiztosítási" garanciája megszűnt.

Úgy gondolom, fontos vezérelv kellene legyen, hogy a mindenkori kormánypártiak a törvényjavaslatokat ne abban a szellemben alkossák meg, hogy "ez majd megkönnyíti nekünk a kormányzást, tehát jó", hanem abban, hogy "mihez is kezdhetne ezzel a törvénnyel egy szélsőséges párt, ha kormányra jutna". A mostani gárda maradni készül, mégpedig sokáig, s ezzel a magabiztossággal (a könnyen vezérelhetőség érdekében) kiépítik egy potenciális diktatúra törvényi infrastruktúráját. Nem, nem ők a diktatúra. De ha valami anomália, vagy egy újabb őszöd-szintű váratlan esemény után egy radikálisabb csapat kerülne nyeregbe, az minden jogi eszközt készen találna arra, hogy azt tegye, amit akar. A tudománnyal is, bár akkor valószínűleg ez lesz a legkisebb bajunk. Akkor aztán mindegy lesz, hogy valaha nemzetiszín pántlikával átkötve kedves díszdobozban érkeztek ezek a törvények. Akik lejtős focipályát terveznek, fel kell, hogy készüljenek a térfél cserére is.

Werner Heisenberggel élve tehát az volna a javaslatom minden polgártársnak, hogy ne a zászlóra tűzött eszméi, hanem mindig a módszerei alapján ítéljünk meg minden politikai erőt. Az MTA bedarálása sajnos a sokadik példa az eszelős hirtelenséggel, "elefánt a porcelánboltban" hozzáállással és érthetetlen, bántó arroganciával véghezvitt változtatásokra az elmúlt időszakból. Ez a mintázat veszélyes, mert a rendszer így túl nagy mértékben függ attól, hogy egyik-másik nagyfőnök milyen lábbal kel fel holnap, vagy hogy épp milyen a mentális állapota. Ijesztő perspektívák. Mit tehetünk? Kezdjük el szépen lassan gyorsfagyasztott véleménycsomag-fogyasztók helyett építően kritikus, felelős polgárokká alakítani magunkat. Rajtunk múlik az egész: ha beérjük a pártok hazugságig leegyszerűsített demagóg válaszaival, akkor kizárólag olyanokat fogunk kapni. Nem véletlen, hogy "egy nemzet ereje a kiművelt emberfők sokaságában rejlik" – ahogy egy gazdag főúr írta majd' két évszázada, aki létrehozott a magánvagyonából egy tudós társaságot, hogy megmentse Magyarországot a jövőnek. Most rajtunk a sor.

Parallaxis // címlapfotó: Mónus Márton / MTI

Parallaxis a Facebookon is!

komment

A bejegyzés trackback címe:

https://parallaxis.blog.hu/api/trackback/id/tr6314923876