Apollo-14: az első teljesítménytúra a Holdon

2020. február 04. 10:10 - vinczemiki

Negyvenkilenc éve ezekben a napokban érkezett a Holdra az Apollo-14 Antares nevű holdkompja, s benne az ötödik és hatodik ember, akik égi kísérőnk felszínére léptek. A számomra talán legkedvesebb holdutazás kaput nyitott a leszállási hely környezetének részletesebb geológiai feltárása felé, s az Apollo-11 és -12 rövid és óvatos holdsétái után szépen demonstrálta, hogy micsoda lehetőségeket és nehézségeket tartogat a felfedezőknek egy dimbes-dombos holdbéli táj.

ed_mitchell_a14_signature.jpg

A legénység parancsnokaként Alan Shepard szolgált, aki még 1961-ben, három héttel Gagarin startja után az első amerikai lett az űrben. Igaz, mindössze tizenöt perces szuborbitális útja egy jó nagyságrenddel elmaradt a Vosztok Föld körüli repülése mögött, az amerikai társadalom mégis örömmámorban úszott az "űrugrás" sikere hatására. Kennedy elnök ekkor, és talán csakis ekkor találhatott elég támogatásra hihetetlen kihívásával: embert küldeni a Holdra még az évtized vége előtt!

Később viszont Shepard számára a dolgok nem alakultak valami fényesen. 1963-ban belsőfüli betegséget, Ménière-szindrómát diagnosztizáltak nála, mely egyensúlyvesztéssel, hányással és hasonlókkal járt. A betegségre nem ismertek gyógymódot. Az ilyesmi természetesen felér egy halálos ítélettel egy berepülőpilóta számára: Shepard, úgy tűnt, nem igazán kap negyedórás űrbéli kiruccanásánál többet a sorstól, viszont kompenzációként ő lett az űrhajóscsoport egyik nagyfőnöke, aki (Deke Slaytonnal, a másik "kiszuperált" ősűrhajóssal együtt) arról döntött, hogy ki, mikor, milyen legénységgel repülhet. Aztán egy szép napon, mikor Armstrongék már a holdraszállást gyakorolták, felbukkant egy kockázatos, de hatásosnak tűnő kezelés a Ménière-kórra. Egy kaliforniai sebész vállalta, hogy műtéti úton helyrerakja Shepard fülét. Az operáció sikerrel járt, Shepard visszakapta a repülő státuszt, és példátlan módon, mielőtt otthagyta átmeneti aktatologató állását, saját magát és full-újonc legénységét, Edgar Mitchellt és Stuart Roosát javasolta a következő szabad küldetésre, az Apollo-13-ra.

apollo_14_crew.jpg

Ám döntését (szintén példátlanul) föntebb megvétózták, így a csapatot "átirányították" az Apollo-14-re, mondván, Shepard még nem rázódott vissza a kerékvágásba eléggé. Ma már tudjuk, milyen jól jártak ezzel a cserével. Az Apollo-13 űrhajósai kishíján meghaltak az űrben, és így Shepardék lehettek a "return to flight crew", és az első csapat, mely nem a nagy lapos és unalmas bazaltsíkságokon, hanem egy geológiailag is igen izgalmas területen, a Fra Mauro formáció vidékén landolhatott.

Shepard és Mitchell nagyszerűen teljesítettek a felszínen (miközben Roosa a Hold körül keringve végzett kutatásokat), bár második "kirándulásuk" egyik célja, a nagyjából négyszáz méter átmérőjű Cone-kráter megmászása nem sikerült, mert a fura látási viszonyok megtréfálták őket. Ma már tudjuk, hogy csak néhány tucat méterre voltak a peremtől, mikor eltévedtek és kissé csalódottan visszafordultak. Ők hozták haza az Apollo-program egyik legérdekesebb kőzetdarabját, a Big Bertha becenevűt, amelyről 2019-ben megállapították, hogy valószínűleg a négymilliárd évvel ezelőtti ős-Földről származó meteoritdarab. Paradox módon tehát a Holdról kaphattuk vissza a legrégebbi ismert földi kőzetet. (Igen, az Apollo-programban végül is talán a saját bolygónkról tanultunk legtöbbet.) És persze Shepard golfozott először és utoljára a Holdon. Évtizedekkel később Shepard ironikusan megjegyezte, hogy valószínűleg többen emlékeznek rá holdi golfozóként, mint első amerikai űrhajósként.

A berepülőpilóta-attitűdöt megtestesítő Sheparddel szöges ellentétben Ed Mitchell, a holdkomp pilótája elsősorban tudományos vállalkozásként tekintett az Apollo-14-re. Már ott figyelt neve mellett a doktori titulus, amikor űrhajósnak állt (az MIT-n szerezte, "aerospace engineering" témakörben) és sokkal otthonosabban érezte magát a repülésirányítás szakemberei és az egyetemi kutatók körében, mint kegtöbb űrhajós kollégája. Hogy, hogy nem, őt is magával ragadta az ESP (Extrasensory Perception, "hatodik érzék") kutatásának divatja, így haverjaival kísérleteket szervezett, hogy a Föld-űr viszonylatban vizsgálják a gondolatátvitelt Zener-kártyák segítségével. Mindezt a NASA, sőt a legénység többi tagjának tudta nélkül! Éjszakánként tolta, a hálózsákjában, zseblámpával. (Megjegyzendő, hogy az interplanetáris gondolatátvitel nem igazán bizonyult eredményesnek.

s-l1600.jpg

2008-ban Mitchell Budapesten járt előadást tartani, én meg az ebédszünetben elkapva sikeresen átadtam neki a Magyar Fizikushallgatók Egyesületének egyik pólóját és a Magyar Posta szép Apollo 14-es bélyegblokkját. Egyúttal aláírta nekem a Fra Mauro fennsíkon álló Antares felvételét, amint nyitóképünkön látható, s később még egy emailt is váltottunk: én továbbítottam neki az akkori Cydonia blogunk olvasói által feltett kérdéseket, ő pedig készséggel válaszolt, a rázósabbakra is. Végül az egészet megírtam.

Roosa 1994-ben, Shepard 1998-ban hunyt el, Mitchell pedig 2016 február negyedikén, épp négy évvel ezelőtt és napra pontosan az Apollo-14 Hold körüli pályára állásának 45. évfordulóján. A küldetés tudományos eredményei, a hazahozott negyvenhárom kilogrammnyi kőzetminta és a holdi golfozás emléke azonban maradnandók. Akárcsak az űrhajósok által hátrahagyott láb- és keréknyomok az Antares leszállóhelye körül, melyek az LRO holdszonda képei szerint ma is éppen olyan élesen látszanak, mint 49 éve.

ap14_area-670.jpg

emTV.hu // fotók: NASA, Vincze Miklós

tudomany_es_fantasztikum.jpg

komment

A bejegyzés trackback címe:

https://parallaxis.blog.hu/api/trackback/id/tr6815452874

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.