2019-ben a Juhari Zsuzsanna-díj különdíjában, 2020-ban, 2021-ben és 2023-ban oklevéllel jutalmazott tudományos és fantasztikus podcast multiverzum

Avi Loeb, a Harvard professzora: "Futok egy magasabb intelligencia felé a csillagközi űrben"

Sokolébresztő Extravideó

2023. október 07. - emTV.hu

Immár harmadik alkalommal köszönthettük Avi Loeb professzort a Harvard Egyetemről a Parallaxis Univerzum műsoraiban: beszélgettünk már a csillagközi űrszondának tűnő Oumuamuáról, és hogy biztonsági mentésként tároljunk minden emberi tudást a Holdon, most pedig egy hihetetlen kutatásról, és az első számú csillagközi meteoritról kérdeztük, hiszen ezen a nyáron expedíciót vezetett a Csendes-óceánra, hogy begyűjtse az első bizonyítottan Naprendszeren kívüli eredetű meteorhullás apró repeszdarabjait. Mi több, a tengeraljzaton talált kozmikus gömböcskékről még azt sem tartja kizártnak, hogy mesterséges eredetűek. Az interjú leíratát, valamint a magyar, illetve az angol nyelvű, magyar felirattal rendelkező változat linkjét a tovább mögött találod!

avi3_cover.png

Vincze Miklós: Immár harmadik alkalommal köszönthetjük Avi Loeb professzort a Harvard Egyetemről. Ilyen beszélgetést mi már csináltunk kétszer is. Az első alkalommal úgymond csevegtünk egy kicsit az ’Oumuamuáról, míg tavaly arra az ötletedre összpontosítottunk, hogy valamiféle biztonsági mentésként tároljunk minden emberi tudást a Holdon. Ennek a beszélgetésnek a végén megemlítetted, hogy készülsz erre a hihetetlen expedícióra a Csendes-óceánra, hogy találj ott valamit, amiről tudtad, hogy valószínűleg ott van a víz alatt. Akkor azt mondtad, hogy az expedíció után beszélnünk kell ismét, és az idő végre eljött! Kezdésnek, mondd el a hallgatóknak, akik talán nem ismerhetik az egész történetet, hogy mi is ez az első számú csillagközi meteorit, honnan tudsz róla, és honnan tudtad, hogy hova kell érte menni, és mit találtál ezen az expedíción.

Avi Loeb: Nos, először is köszönöm szépen, hogy ismét vendégül látsz, nagy öröm, hogy csatlakozhatok. Ha egy szóval kellene összefoglalnom, ennek az expedíciónak az eredménye az új könyvem címe, ami Interstellar, azaz Csillagközi. De hadd kezdjem az elején, 2014. január 8-án. Majdnem egy évtizeddel ezelőtt az amerikai kormány műholdjai észleltek egy tűzgömböt, amely egy nagyjából fél méteres objektum volt, és ami egy, a Földdel való ütközéséből származott. Ez rutinszerűen megtörténik, de ami a különleges volt ebben az objektumban, hogy nagyon gyorsan mozgott. Kiszámítottuk, hogy a Naprendszerhez képest 60 kilométer per másodperc sebességgel mozgott, vagyis pályája nem lehetett a Naphoz kötve. És még a Naprendszeren kívül is gyorsabban mozgott, mint galaxisunk, a Tejútrendszer csillagainak 95 százaléka a helyi vonatkoztatási rendszerhez viszonyítva.

Írtunk egy tanulmányt, amiben azt állítottuk, hogy ez egy csillagközi objektum. Valójában ez volt az első, ami kapcsán felismerhettük ezt, ugyanis az 'Oumuamuát majdnem négy évvel később fedezték fel. Ráadásul az amerikai kormány közzétette az erről a tűzgömbről szóló adatait, amelyek alapján arra a következtetésre jutottunk, hogy a tűzgömböt létrehozó tárgy nagyobb anyagszilárdságú, mint a NASA katalógusában szereplő összes űrszikla az elmúlt évtizedekben, szám szerint 272. Így ez kiugrónak bizonyult mind a sebesség, mind az anyagszilárdság szempontjából.

Az angol nyelvű, magyar felirattal rendelkező változathoz kattints ide!

Elnézést, de hogyan lehetett egyáltalán az anyag szilárdságát kikövetkeztetni?

Nos, ismert volt az a magasság, ahol szétesett, és a nagy sebességét figyelembe véve kiszámíthattuk, mekkora feszültséget gyakoroltak a súrlódási erők a tárgy felszínére, mielőtt az felrobbant volna. És ez magasabb volt, mint az összes többi meteor esetében a katalógusban. Azok már sokkal nagyobb magasságban mindig széthullottak, ahol a levegő sűrűsége sokkal kisebb, pedig ők nem is mozogtak olyan gyorsan, mint ez az objektum. Így arra a következtetésre jutottunk, hogy ez még keményebb, mint a vasmeteoritok, és… akkor ez felvetette azt a lehetőséget is, ami eléggé érdekes, mégpedig hogy ez egy Voyager-jellegű meteor lehetett, egy űrszonda! Képzeljük el, hogy ha a Naprendszerből kiküldött űreszközök végül összeütköznek egy Földhöz hasonló bolygóval, akkor szokatlan anyagú meteoroidnak tűnnének, szokatlan gyorsasággal, és ennek eredményeként, miután a kormány egy levélben – amit az űrparancsnokság küldött a NASA-nak – megerősítette, hogy ez az objektum valóban csillagközi eredetű. Tanúsítva, hogy 99,999 százalék, hogy ez az objektum valóban a Naprendszeren kívülről érkezett. Ezért úgy döntöttem, hogy szervezek egy expedíciót, amelyik elmegy a meteorhullás helyszínére.

A kormány nagyjából 10 kilométeres pontossággal adta meg a koordinátákat, szóval volt egy 10 kilométeres kutatási területünk, de a késleltetési idő mérésével ezt le tudták szűkíteni a meteor valószínű útvonalára. A Pápua Új-Guineai Manus szigetén található szeizmométer ugyanis a fényfelvillanáshoz képest késleltetve érzékelte a tűzgömbből érkező hangokat. Csakúgy, mint ahogyan a mennydörgés a villámlás után némi késleltetéssel érkezik, megmondhatjuk, hogy milyen messze van. Így képesek voltunk szűkíteni a kutatási területet.

Ezért aztán összeállítottam egy 28 fős csapatot és megbecsültük, hogy ez az akció másfél millió dollárba kerülne, és miután bejelentettem az expedíció ötletét, néhány hónapon belül Zoomon felhívott egy befektető, Charles Hoskins, és azt mondta: megvan a pénz! Így aztán elkezdtük megtervezni a gépet, amit használtunk, amely egyfajta szánkó volt, mágnesekkel mindkét oldalán, amit egy kábellel csatlakoztattuk a hajóhoz. A kábel öt kilométer hosszú volt, az óceán mélysége pedig az adott területen két kilométer. Így az ötlet az volt, hogy a szánkót az óceán fenekén a hajóval húzzuk, hogy összegyűjtse a meteorból visszamaradt mágneses részecskéket.

Kiszámítottuk, hogy ezzel a módszerrel a milliméteres vagy annál kisebb méretűek gyűjthetők össze. Ezek olvadt cseppek a tárgy felszínéről, amik akkor keletkeztek, amikor a tűzgömb iszonyúan felhevült a levegővel való súrlódás következtében, így a hirosimai atombomba energiájának néhány százaléka szabadult fel az ebből adódó robbanásban.

Így elmentünk, hogy keressünk milliméteres méretű részecskéket a homokban, 2 kilométeres óceáni mélységben, egy 10 kilométeres területen. Ez eléggé lehetetlennek hangzik, és valóban, az első napon még a szánkót sem tudtuk az óceán fenekén tartani, mert a kábel felemelte, mint egy papírsárkányt. De aztán rájöttünk, rájöttek a csapat mérnökei, hogy ha az óceáni áramlatokkal haladunk, akkor az aljzaton tarthatjuk a szánkót és elkezdtünk anyagokat gyűjteni, amelyek nagy része vulkanikus eredetű volt. Hamu és a fekete por.

Hat nap után kezdtük átszűrni ezt a fekete port,és az expedíció ezen pontján, a 43 naplóbejegyzésem egyikében azt írtam, hogy hol vannak már a kis gömbök, ezek az olvasztott cseppek a tárgy felszínéről? Majd egy nappal később a nagyobb méretű részecskéket mikroszkóp alá helyezve megtaláltuk az első olvadt cseppeket, amik nagyon különböztek a körülöttük lévő homoktól. Úgy néztek ki, mint valamiféle fémes gyöngyök. Ekkor szinte megöleltem azt a személyt, aki megtalálta és azt mondtam, hogy ezt kerestük! Mert tudtam, hogy ha találunk egyet, az jót jelent! Mint amikor találsz egy hangyát a konyhában: tudod, hogy sokkal több van odakint, és valóban, összesen ötvenet azonosítottunk már ott a hajón.

avi3_3.png

Majd elszállítottuk az anyagokat, és egy nyári gyakornokom, Sophie Bergstrom talált még több, mint 600-at, és mostanra így már van vagy 700 olvadt cseppünk.

És amikor visszajöttem a Harvardra, megkértem a posztdoktoromat, Laura Dumint , hogy készítsen egy térképet a talált gömböcskék lelőhelyeiről. Ezen pedig egyértelmű többlet mutatkozott a meteor útvonala mentén. Arra is rájöttünk, hogy ezek különlegesek, amikor Stein Jacobson harvardi geokémikus kollégám laborjában megvizsgáltuk a talált gömbök összetételét.

Találtunk olyan összetételű részecskéket a meteor útvonala mentén a nagy hozamú régiókban, amilyeneket még soha nem láttunk. Különbözik a Naprendszer jellemző anyagaitól: nagy mennyiségű berillium (Be), lantán (La) és urán (U) mutatkozott benne, és mivel ennek az ásványnak nem volt neve, BeLaU-nak neveztük el.

Ezt tehát csak a meteor útvonala mentén találtuk meg, a kontroll-területeken nem. Vagyis mikor meglátogattuk a meteorhullástól távoli régiókat, ott nem találtunk ilyesmit. Nagyon izgatottak lettünk, és írtunk egy tudományos cikket, amely részletesen ismerteti az eredményeket. Az alapvető lényeg egyrészt a sebesség mérése: az amerikai kormány jelezte, hogy ez a meteor a Naprendszeren kívülről érkezett. Odamentünk, és találtunk olvadt gömbszerű cseppeket a meteor útja mentén, amelyek összetételét elemezve kiderült, hogy eddig soha nem látott jellegű, ami a Naprendszeren túl van. És van néhány ötletünk, hogy mi okozhatta ezt a szokatlan összetételt.

Mielőtt megkérdezem, mert természetesen meg fogom kérdezni, hogy mik lehetnek ezek a folyamatok, hadd kérdezzem meg, csak hogy tiszta legyen, hogy alapvetően az történt, hogy volt egy becslés a becsapódás helyéről, az óceánon, egyrészt a szeizmométeres, másrészt a műholdas adatok alapján, hogy a szétrobbanás hol történt. Ez egyébként nem egy becsapódási pont volt, hanem egy sáv, mert miközben repült, nem egy, hanem három robbanás történt, amelyek egy tizedmásodpercnyire, vagyis néhány kilométerre történtek egymástól. így az egész egy vonal mentén szóródott szét...

Igen, és itt merül fel a kérdésem, ugyanis történetesen ismerek egy embert, aki amúgy egy jazzgitáros Norvégiából, akit Jon Larsennek hívnak, és aki gyűjti a mikrometeoritokat mindenhonnan, háztetőkről, és azt mondja, hogy őt mindig érdekelte, amikor hallotta, hogy nem is tudom, elfelejtettem a számot, hogy talán 10 tonnányi kozmikus anyag zuhan rá a Földre minden nap, és ő kíváncsi volt, hogy hol van ez valójában. És felment Oslóban a háztetőre, és egyből sikerült is találni kis darabokat. Természetesen a fémes mikrometeoritokat jóval könnyebb megtalálni, de a lényeg, hogy ez mindenhol ott van. Szóval ez az a kérdés, hogy, gondolom, úgy csináltátok, hogy kereszteztétek a meteor szóródási sávját, igaz?

Hadd magyarázzam el. Igen, mi is elmentünk olyan régiókba, amelyek messze vannak a meteor útvonalától, és igen, ott is találtunk meteoritikus eredetű gömböcskéket. Mindenhol. De azok, amelyek olyan különleges összetételűek, kisebbségben vannak, körülbelül egytizedét adják az összesnek. Vagyis 700-ból talán 70-et. És az a lényeg, hogy ami különleges összetételű, az mind a meteor sávja mentén gyülemlett fel. De persze ott is volt "háttér", vagyis egyéb szemcsék, amiket tudtunk azonosítani, mint a Naprendszer tipikus összetételével rendelkező darabokat. A legtöbbjüket valóban ilyennek azonosítottunk, de aztán a talált gömböcskék közül csak a meteor szóródási sávjában voltak különleges összetételű darabok. Ilyeneket nem találni sem földi kőzetekben, sem a Holdon, sem a Marson vagy az aszteroidákon. Vagyis az egész lényege, hogy valóban mindenhol lehet találni ilyen gömböcskéket, de amit ott találtunk, az igen szokatlan.

Hogy érthetően fogalmazzak: az olyan elemek, mint a berillium, lantán és az urán több százszor, akár ezerszer nagyobb arányban voltak ezekben jelen, mint a szokásos naprendszerbeli összetétel, amellyel a Naprendszer keletkezett. És itt nem tízszeres feldúsulásról, vagy akár százszorosról beszélek például az urán esetében, amelyből közel ezerszer több van ezekben, mint amit egy standard naprendszerbeli anyagban találsz. És ebben nagyon különlegesek ezek a minták.

avi3_4.png

Oké, és említetted, hogy van néhány ötletetek ennek a különleges összetételnek a magyarázatára. Elmondanád ezeket?

Az egyik lehetőség, hogy elképzelünk egy bolygót, amelyet egy magma óceán borít, a kőzet tehát olvadt állapotban van a felszínen. A Föld története is így kezdődött, mert nagyon nehéz tárgyak bombázták, és az egyik ilyen becsapódás hozta létre a Holdat. Tehát a Hold is magma-óceánként indult, és ugyanez igaz a Marsra is. De az összetétel, amit ma ezeken az égitesteken találunk, az nem egyezik azzal, amit mi fedeztünk fel. Viszont itt is létezik az a folyamat, amely ritkább elemek, például a lantán, urán és berillium felhalmozódásához vezethet.

Ez a differenciálódás, amikor egy vasmaggal rendelkező bolygón egyes olvadt elemek a vasmag felé süllyednek, mert erre van kémiai affinitásuk, és így egy magmaóceánból létrejöhet egy szegregátum a magban, hátrahagyva a bolygó kérgében azokat az elemeket, amelyeket mi feldúsulva találunk.

Így ha magmaóceánként indulsz, akkor a végén egy olyan kéreg lesz az eredmény, amely hasonló összetételű lesz, mint amilyenek a naprendszerünkben találhatók, de mégsem olyan, mint a Föld, a Hold vagy a Mars esetében. És ez az, amiért úgy érvelhetünk, hogy a forrás egy bolygó magmaóceánja volt, de egy másik csillag közelében, ahol a kiinduló anyagösszetétel más, mint a Naprendszerben. Így ez a természetes származás is egy lehetőség.

De a mesterséges eredet is! Mert valaki, egy csillagász odajött hozzám, és azt mondta, hogy nos, tudod, hogy a lantán és a molibdén a félvezetők alapanyagai, és természetesen az uránt üzemanyagként is használhatják maghasadási reaktorok, így el lehet képzelni egy technológiai okot, amiért ezeket az anyagokat együtt, ilyen nagy arányban találjuk. És a legjobb módja annak, hogy kiderítsük, hogy ez természetes eredetű vagy technológiai eredetű az lenne, ha megtalálnánk az objektum egy nagyobb darabját, és a következő expedíciónk során éppen ezt tervezzük.

Jelenleg azon gondolkodunk, hogy milyen gépeket, milyen eszközöket használjunk. Ez drágább lesz, de azt tervezzük, hogy a következő évben kell megcsinálnunk, keresve a nagyobb darabokat, mert csak így lehet könnyen megkülönböztetni egy sziklát és egy technológiai szerkezetet.

Az alapvető kérdés, hogy ha találunk egy szerkezetet, ami gombokkal van ellátva, kérdeztem a hallgatókat az óráimon, hogy megnyomjuk-e a gombot, és a diákok fele azt mondta, hogy nem, nem szabad, mert a következmények mindannyiunk számára végzetesek lehetnek. De a diákok másik fele azt mondta, hogy mindenképpen nyomjuk meg, mert nagyon kíváncsiak vagyunk, hogy mi fog történni. És aztán egy diák visszakérdezett, hogy mit csinálnék én? Azt mondtam, hogy elvinném egy laboratóriumba, hogy megvizsgáljuk, mielőtt hozzányúlunk.

Szóval nem tudjuk, hogy ez természetes vagy technológiai. Jelenleg próbáljuk meghatározni a számokat, hogy egy természetes forrás esetén egy ilyen sziklából nagyjából tíz a huszonharmadikon 500 kilogrammos darabra volna szükség csillagonként a Tejútrendszerben ahhoz, hogy véletlen bolyongással évtizedenként egy összeütközzön a Földdel, és ez nagyon sok…

Mert ha az 500 kilogrammos tömeg ennyiszeresét, tíz a huszonharmadikon-szorosát vesszük, akkor ez nagyjából a Föld tömegének felel meg. Így a Tejútrendszer minden egyes csillagára nagyjából kellene egy földtömegű bolygónyi féltonnás tömbökből álló anyag. Az, hogy hogyan lehet, egyáltalán nem triviális, de már dolgozunk egy lehetséges forgatókönyvön.

Ez a szám nagyjából annyi, mint az atomok száma egy pohár vízben vagy valami ilyesmi, nem?

Egy köbcentiméternyiben, igen!

Van valami felső korlátotok arra, hogy mekkora lehet a legnagyobb megmaradt darabja az objektumnak? Ha jól értettem, azt számoltátok, hogy a légkörbe lépéskor nagyjából olyan fél méteres lehetett az egész.

Igen, és nagyjából 500 kilogramm, de azt kell mondanom, hogy ez akkor érvényes, ha az egész tárgy szétesett a robbanásban, azonban elképzelhető az is, hogy ez egy nagyobb tárgy, aminek csak a felszíne párologna el, és a magja egészen az óceán fenekéig eljut. Ezt megyünk megnézni, nagyobb darabokat keresve...

avi3_2.png

Mint egy űrkabin, például az OSIRIS-ReX űrszonda visszatérőegysége a minap.

Persze ez az álmom, de tudod, az is óriási, ha csak találunk egy sziklát.

Igen, de legutóbb azt említetted, hogy ha kiderül, hogy mesterséges eredetű tárgy, akkor a New York-i Modern Művészetek Múzeumának adományozhatod, hogy kiállítsák. Emlékszel, hogy ezt mondtad, igaz?

Igen, azt mondtam, és néhány hónap múlva találkozom a múzeum kurátorával is. Remélem, hogy ő nem emlékszik erre, mert akkor megtarthatom. Majd meglátjuk.

De legalábbis meg kell győződnünk arról, hogy nem fogják megnyomni rajta a gombot. Rendben Oké, szóval ez az expedíció viszonylag friss volt. Mikor is jöttél onnan vissza?

Június végén történt, június 14. és 28. között, és most tervezzük a következő expedíciót azért, hogy megtaláljuk a nagyobb darabokat. Amúgy azt kell mondanom, hogy voltak olyan kritikus pontok bőven, amikor az expedíciónk kudarcba fulladhatott volna.

Például képzeld el, hogy ha végig nagy vihar lett volna, akkor ezután senki sem adott volna több pénzt. Vagy ha nem sikerült volna a legjobb szakemberekkel feltölteni a csapatot, mérnökökkel, navigátorokkal, az expedíció koordinátoraival, vagy éppen a bérelt hajó lett volna kevésbé megfelelő a céljainknak.

Vagy a szükséges gépeket nem sikerült volna jól megépíteni és működtetni, hiszen tudod, hogy ez sem garantált. Meg hogy találunk-e mintákat, mert ha mondjuk a meteoroid csak feleakkora lett volna, néhányszor tíz centiméteres, akkor talán nem keletkezett volna elég gömböcske ahhoz, hogy egy egy méter széles szánkóval esélyünk legyen begyűjteni. Még ha huszonhatszor mentünk is volna előre-hátra vele a kijelölt úton. És még azután is, hogy begyűjtöttük a mintákat, elkerülhettük volna az igazán érdekeseket.

És még ha össze is gyűjtöttük a gömböcskéket, a harvardi kollégám, Stein Jacobsonmég mindig mondhatta volna, hogy “most más prioritásaim vannak a kutatásban, nem érek rá nem tudom beosztani a kutatócsoportomat az igényeitekhez”, és akkor soha nem találtuk volna meg azokat a BeLaU-gömböcskéket.

Szóval sok lépés volt az úton, de végül minden klappolt. És a lényeg az, hogy néha megéri kockáztatni a tudományos kutatásban, mert lehet, hogy ha nem keresel, akkor soha nem is fogsz találni semmit. És az életben általában is jó optimistának lenni, mert néha az élet egy önbeteljesítő jóslat.

Elmés. Egy kérdés a következő expedícióról: tervezed esetleg, hogy ezúttal távirányítású vagy akár személyzetes tengeralattjárók bevonását? Gondolom, a nagyobb darabok megtalálásához jó ötlet lenne használni ezeket a technikákat is...

Azon gondolkodunk, hogy használnánk egy olyan távirányított járművet, amely az óceán fenekén halad, és képeket készít arról, hogy hol van, mi van ott, és ezzel segít nekünk a keresésben. De még mindig az előkészületi fázisban van, hogy mire lesz szükségünk. Nyilván az is kérdéses, hogy mennyi pénzünk van rá. Kik lesznek a munkatársak, akik biztosítják nekünk a pénzt, a gépeket, az eszközöket, amelyekre szükségünk van. Remélem, hogy az elkövetkező hónapokban már sokkal több rálátásunk lesz ezekre a dolgokra, és aztán remélhetőleg, ha egy év múlva újra beszélünk, többet tudok majd mondani.

De az biztos, hogy ez volt tudományos pályafutásom legizgalmasabb néhány hete. Mert elméleti fizikusként végeztem, és ott minden az ötletek birodalmában zajlik. És talán ez az érés jele, ahogy öregszem, de itt én kísérletezővé lettem: anyagokat gyűjtöttem, tanulmányoztam őket és próbálok megtudni valamit az első tárgyról, ami a Naprendszeren kívülről érkezett. És ez történelmi dolog bármilyen módon, még akkor is, ha a forrás természetes volt.

A másik dolog, amit meg akartam említeni, hogy általában ahhoz, hogy megtudjuk, hogy mi van a Naprendszeren kívül, a csillagászatban teleszkópokat használunk, itt pedig mikroszkópokat.

avi3_1.png

És másfelől azt hiszem, hogy az is egy jó dolog, hogy szemben az Oumuamuával, ami olyan gyorsan elsuhant, hogy szinte alig lehetett észlelni, ez a dolog, bármi legyen is, itt marad a Földön.

Pontosan, egy valóságos múzeum az óceán! Valójában egy nagyon jó múzeum, mert ha ez az objektum mondjuk a Szahara felett robbant volna fel, az anyagokat egy évtized múlva homok borítaná, és sosem tudnánk megtalálni. Így az a tény, hogy az óceán felett robbant fel, nagyon szerencsés volt. És persze 71 százaléka a Föld felszínének óceán, így valószínűbb volt, hogy így történik, de akkor is nagyon szerencsések vagyunk, hogy képesek voltunk begyűjteni.

És a költségek szempontjából is: ez az expedíció ugyan dollármilliókba kerül, de ha az űrben akarnál randevúzni egy csillagközi objektummal, akkor az dollármilliárdokba kerülne, ezerszer több pénzbe. És egy olyan tárgyat, mint az Oumuamua nagyon nehéz lett volna elkapni, mert nagyon gyorsan mozgott. Szóval tudod, hogy ez egy sokkal kisebb, fél méteres objektum, szemben a 100-200 méteres 'Oumuamuával. De sokkal több lehet ilyen kicsiből, és kiszámítottam, hogy a Föld - Nap körüli pályája mentén több milliónak kell "szembejönnie" ahhoz, hogy egy évtizedben egyszer az egyikük összeütközzön a Földdel. Vagyis sokkal többnek kellene lennie, de nem látjuk őket a távcsövekkel, mert mert nem verik vissza eléggé a napfényt, és így nem ismerjük fel őket.

Még egy utolsó kérdés: emlékszem, hogy tavaly a kollégáddal, Amir Siraj-dzsal publikáltatok egy tanulmányt egy másik csillagközi meteorról, ami, azt hiszem, 2017-ben robbant fel a légkörben.

Igen pontosan, 2017 márciusában Portugália és az Azori-szigetek között, és tervezzük, hogy később azt is meglátogatjuk, miután kitaláljuk, hogy mi történt ezzel az első csillagközi meteorral, az IM-1-el, de ez még a jövő.

De ezért csodálatos a kutatás, mert tudod, hogy ez egy soha véget nem érő tanulási folyamat,mindaddig, amíg keresed a bizonyítékokat. Egy csomó kollégámnak nagyon határozott véleménye van minderről, de sajnos ők nem keresik a bizonyítékot, hogy alátámasszák azt.

Tudod, minden reggel napkeltekor kocogni szoktam, és a hajó fedélzetén is így tettem. Ott egyszer valaki megkérdezte tőlem, hogy miért futsz? Valami elől vagy valami felé? – és én azt mondtam, hogy mindkettő. Azt mondtam, hogy menekülök néhány kollégám elől, akiknek nagyon erős véleményük van, anélkül, hogy a bizonyítékokat keresnének, és futok egy magasabb intelligencia felé a csillagközi űrben.

Sok szerencsét kívánok elérni ezt a célt a valóban magasabb intelligenciát az univerzumban!

Köszönöm, és fontos, hogy az új könyvemben tárgyalom, hogy mindennek milyen következményei lennének az emberiség számára. Tehát az Interstellar, vagyis Csillagközi cím könyvben.

És régebben említetted, hogy megeshet, hogy ez egy trilógia második kötete.

Igen, épp most gondolkodom a következő könyvön, amiben az expedíciókról írnék...

A címe Intergalaktikus lesz, nem igaz?

Hát, még nem jutottunk el olyan messzire, de az új elem, hogy a következő könyvemben tervezek beszélni az óceánról, mint egy laboratóriumról a csillagközi meteoritkeresés számára.

emTV.hu // Parallaxis Univerzum

csik_patreon.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://parallaxis.blog.hu/api/trackback/id/tr3218225303

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása