Látványos égi jelenség várható december 10-én, amikor egyszerre négy égitest: a Vénusz, a Szaturnusz, a Jupiter és a Hold együttállása figyelhető meg a téli égbolton. A Svábhegyi Csillagvizsgáló szerdai közleménye szerint december 10-én éjjel hosszú kozmikus vonalat rajzolnak szemünk elé az égitestek, amelyek 15-20 fok távolságra lesznek majd egymástól. A jelenség megfigyeléséhez távcsőre sem lesz szükség, az együttállás szabad szemmel mutatja majd meg igazi szépségét.
"A diákoknak, akik eljuthatnak még a Marsra, és a tanároknak, akik nélkül ez nem lenne lehetséges." Ezzel az ajánlással kezdődik a múlt héten megjelent Magyarország és a világűr című színes-szagos, gyönyörű kiállítású könyv, amely a Magyar Asztronautikai Társaság, az ország legnagyobb űrtevékenységgel foglalkozó civil szervezete gondozásában készült, főszerkesztője pedig az MTA hivatásos fő tudománykommunikátora, Simon Tamás volt. Engem pedig már a fentebbi mottóval megvettek. Én is egyike voltam ugyanis azoknak a gyerekeknek huszon-egynéhány évvel ezelőtt, akik az iskolai könyvtárba jártak kifénymásolni a fél Űrhajózási Lexikont meg a Kozmikus Krónika rovatot az Élet és Tudományból az internet előtti (i.e.) ősidőkben. Ma is minden bizonnyal léteznek ilyen, sőt még ilyenebb gyerekek, és ha az ő megszólításukhoz és bevonzásukhoz írunk könyvet, akkor annak szerintem pontosan olyannak kell lennie, mint ez.
Magányos kutyák nemsokára talán "felhívhatják" távollévő gazdájukat egy új eszközzel, amelynek fejlesztésén brit és finn kutatók dolgoznak. DogPhone nevű eszköz működési elve az, hogy ha a kutya felkap egy labdát, abban egy beépített gyorsulásmérő elindít egy laptopot, amely videohívást kezdeményez gazdája eszközére – olvasható a techxplore.com portálon.
Einstein általános relativitáselmélete megjósolta, hogy a Nap hatalmas gravitációs terével képes eltéríteni a közelében elhaladó fénysugarakat, ráadásul nagyjából kétszer olyan mértékben, mint ahogy azt a klasszikus fizika alapján várhatnánk. Mindez döbbenetes újdonságnak számított 1916-ban, de alig három évvel később, amikor még alá sem írták a Világháborút lezáró békeszerződéseket, Sir Arthur Eddington egy napfogyatkozás során már meg is figyelhette a jelenség egy következmémyét: a csillagok látóirányának elcsúszását a napkorong pereme közelében. Ezzel alátámasztotta az ellenséges Németországban született fizikai elméletet, amelyet a korabeli közvélekedés szerint akkor még csak alig három-négy ember értett meg teljes mélységében az egész világon. Ha viszont a Nap fényt hajlít, akkor a párhuzamos nyalábokat fókuszálni is tudja, így pedig gigantikus távcsőként is használni lehetne! Ennek elméleti és gyakorlati problémáiról szólt a legújabb Sokolébresztő.
A nagymamák érzelmileg jobban ráhangolódhatnak az unokáikra, mint saját gyerekeikre – állapította meg egy kutatás, mely elsőként vizsgálta nagymamák agyi működését. Az 1960-as évek óta létezik az úgynevezett nagymama-hipotézis: a kutatók szerint az egyik oka annak, hogy a nők termékeny koruk után is évtizedekig élnek, hogy az általuk nyújtott támogatás megnöveli az unokáik túlélési esélyeit. A legújabb bizonyítékok szerint a gyerekek tanulmányi eredményeit, teljesítményét is növeli a nagyszülők aktív támogató jelenléte.
Az elmúlt évszázadok leghosszabb holdfogyatkozása lesz látható a péntekre virradóan a NASA közlése szerint. A jelenséget az Észak-Amerikában, Kelet-Ausztráliában, Új-Zélandon és Japánban élők figyelhetik meg. A Nappal szemben lévő Hold olyan közel lesz a Földhöz, hogy áthalad a Föld déli részének árnyékán és egy csaknem teljes holdfogyatkozás valósul meg – írja honlapján az amerikai űrkutatási hivatal.
Egy új megközelítéssel próbálják kezelni és esetleg oltással megelőzni az Alzheimer-kórt brit és német tudósok, mivel mind az antitestalapú kezelés, mind a fehérjealapú oltás csökkentette az Alzheimer-kór tüneteit állatkísérletekben – olvasható az EurekAlert tudományos hírportálon. A Leicesteri Egyetem, a Göttengeni Orvostudományi Egyetem és LiFeArc című orvostudományi kutatási alapítvány kutatói a Molecular Psychiatry című folyóiratban ismertették eredményeiket.
A Magyar Csillagászati Egyesület (MCSE) elnöksége idén Szabados László csillagásznak ítélte oda a Kulin György-díjat – közölte az MCSE pénteken az MTI-vel. A csillagászat fáradhatatlan népszerűsítőjéről lánya, Kulin Eszter közreműködésével készítettük el a Parallaxis Podcast egy korábbi epizódját.
Formabontó (videós, ráadásul közönség előtt rögzített) podcast-epizódunkat a kilencven éves William Shatner október 13-i űrugrása inspirálta, mely több szempontból is jelképértékű. Egyfelől nem mehetünk el szó nélkül amellett, hogy az orvostudomány és az űrtechnika 2021-re eljutott oda, hogy lényegében kockázatmentesnek tekintethették egy tizedik évtizedében járó, nem kifejezetten sportos testalkatú férfi kozmikus útját. Fantasztikus és felemelő, hogy itt tartunk: ami az életkorokat illeti, immár a hetven az új ötven, és nagyon úgy tűnik, hogy a kilencven az új hetven. Másfelől: az űrhajó, melybe beszíjazta magát teljes egészében újrahasznosítható. Néhány évtizeddel ezelőtt erről is csak álmodhattunk, pedig valójában ez az igazi forradalom. Azért vált lehetségessé kilencven éves színészek és más (fizetős) turisták rutinszerű reptetése az űr (végső) határára, mert az árak immár nem dollárszázmilliókban hanem százezrekben mérhetők (más kérdés persze, hogy mennyi profitot rak rá a cég, ezesetben a Blue Origin), ez pedig az ismételt felhasználhatóságban gyökerezik. A korábbi "klasszikus" űrrepülések realitását ahhoz hasonlíthatnánk, mintha minden utasszállító repülőgép a Budapest-New York útvonal egyszeri teljesítése után azonnal bontóba került volna. Szerencsére nem ez a helyzet: COVID meg ökolábnyom ide vagy oda, ebben a pillanatban is nagyjából félmillió ember utazik utaszállító repülőgépen a Föld fölött. Bolygónk összezsugorodott, lehetőségeink pedig kitágultak. De vajon mikor nőnek bolygóközi, sőt csillaközi mértékűre a földi átlagemberek "szabad úthosszai"? Mennyire esélyes, hogy a 22. századra csakugyan eljut az Emberiség arra a szintre, hogy elindulhasson a Shatner által megszemélyesített Kirk kapitány Enterprise csillaghajója vagy valami hasonló? Ezt a kérdéskört jártuk körbe a Vault 51-ben megrendezett Friends of Star Trek elnevezésű eseményen az újságíró-grafikus és Star Trek szakértő Kasza Magdival, Miklóssal (aki fizikus) és Ádámmal (aki nem).
A legfrissebb Sokolébresztőt közkivánatra a Fekete lovag gyűjtőnéven emlegetett, az interneten terjedő állításhalmaznak szenteltük, amely állatorvosi lóként tartalmazza egy kiirthatatlanságra predestinált hátborzongatóan vonzó összeesküvés-elmélet minden elemét, amiben nagyon izgalmas volna hinni, de sajnos nekünk nem sikerült. A mondakör, mint megtudtam, az alábbi lényeges elemekből épül fel: létezik egy Föld körül keringő rejtélyes mesterséges tárgy, ami mintegy tiztenötezer éve kering odafönt megfigyelés alatt tartva a Földünket. Rádióadásait már minden technikai "konteó" megkerülhetetlen szereplője, Nikola Tesla is vette a tizenkilencedik század legvégén. Az űreszköz a húszas években úgy próbált kommunikálni velünk, hogy megkésve sugárzott vissza emberek által kiküldött rádiójeleket, s a válaszidők időtartamában információ rejtőzik a szonda eredetére vonatkozóan. Huszon-egynéhány évvel később aztán a Plútó-felfedező Clyde Tombaugh távcsövével meg is pillantotta. Akárcsak az amerikai légierő radarrendszere 1961-ben, ismeretlen műholdként azonosítva az objektumot. Végül 1998-ban az Endeavour-űrrepülőgép ablakából le is fényképezték, itt is van ni. Ilyen lefegyverző mennyiségű bizonyítékkal szemben felmerülhet-e még egyáltalán bármi kétely? Nos, ahogy a klasszikus jereváni rádiós viccben is mondják: "a hírek igazak, de némi korrekcióra szorulnak". Megvizsgáltuk hát őket állandó szakértő barátommal, Pál Andrissal.
Mint tudjuk, Gorcsev Iván, Rejtő legendás karaktere, A tizennégy karátos autó főszereplője huszonegy éves korában elnyerte a fizikai Nobel-díjat a makaó nevű kártyajátékon. De milyen teljesítménnyel érdemelte ki ugyanezt 2021-ben Manabe, Hasselmann és Parisi? Miért nem kapta meg (még) Karikó Katalin az elismerést sem az orvostudomány, sem a kémia kategóriában, holott az mRNS-vakcinákat megalapozó technika nagyszerűséghez és fontosságához nemigen férhet kétség? És különben is: hol maradtak idén (már megint) a tudományos díjazottak közül a nők? Megannyi érdekes és fontos kérdés, melyet az idei "tudományos Oscar", vagyis a dinamit-feltaláló svéd pénzember által alapított rangos elismerés bejelentése felszínre hozott. Önmagukban is mély és érdekes témák, de legfrissebb epizódunkban nem álltunk meg itt: Klaudia ugyanis alaposan utánajárt az ezévi IgNobel-díjazottaknak is (a magyar médiában időnként "bolond Nobel" vagy "anti-Nobel" fedőnevekkel próbálják meg valahogy tükrözni e lefordíthatatlan szójátékot). A vicces ám elgondolkodtató kutatások a macskák dorombolásától a korrupt posztszovjet kormánytagok testsúlyáig sok mindenre magyarázatot adtak, még ennek az adásnak a zavarbaejtő címére is.
A British Museumban állítják ki a Nebrai korongot, amelyet a világ legrégibb csillagtérképeként is emlegetnek – közölte a BBC News. A bronzkorból származó, 3600 éves korong, amelyet a németországi Nebra közelében találtak, egyes tudósok szerint asztronómiai eszköz lehetett, mások szerint az égbolt legkorábbi ábrázolása. Az 1999-ben megtalált korongot azonban mindenképpen a 20. század legfontosabb régészeti leletei között tartják számon.
Honnan tudja egy űreszköz a semmi közepén, mondjuk félúton a Föld és a Pluto törpebolygó között, hogy "merre van az arra"? Az űrkutatás eredményei sok egyéb mellett azért bámulatbaejtők sokunk számára, mert létrejöttökhüz szinte felfoghatatlan precizités szükséges. Már 1969-ben az Apollo-12 űrhajósai a második holdraszállás alkalmával sétálótávolságon belül, néhány tucat méternyire landoltak a két évvel korábban Holdat ért Surveyor-3 űrszondától, jól demonstrálva, hogy Houstonban nem hiába tartanak lakásnyi méretű IBM-szuperszámítógépeket. E korabeli kolosszális komputerek számítókapacitása ugyan eltörpül a mai okostelefonoké mellett, viszont azóta a megoldandó feladatok is nagyságrendekkel nehezedtek. Az idén Marsot ért Perseverance rover leszállóellipszise (vagyis az a tartomány, amelyen belül kellett kleérkeznie a vörös bolygóra) például alig volt nagyobb, mint az Apollo-12 esetében meghatározott holdi célterület, ám bolygószomszédunk távolsága mintegy ezerszerese a Holdénak. Hogyan találnak ilyen hihetetlen precizitással célba az űrszondák, amelyek maguktól (földi segítség nélkül) szinte azt sem tudnák, hol vanak? Ennek a kérdéskörnek eredtünk nyomába a legutóbbi Sokolébresztőben.
