Mielőtt elvonulunk majdnem pontosan 42 napra szünetelni, levezetésként beszélgettünk egy jót egyszerre tudományos és áltudományos, reményteli és félelmetes életünkről, jelenünkről és jövőnkről a Naptól számított harmadik bolygón és környékén. Reflektálgattunk az elmúlt évad során előkerült komolyabb vagy meglepőbb témáinkra Csernobiltól a járványterjedésen át az önvezető autókig. Konklúziónk pedig az lett (senki ne várjon meglepetést!), hogy posztmodern társadalmunk legfontosabb "természeti kincse" nem az arany, a szén, vagy a kőolaj, hanem az információ. Mindeközben kiszolgáltatottabbak vagyunk a félrevezetés mindenféle elképzelhető formájának, mint valaha. Nagy bölcsen arra jutottunk, hogy ennek az egész posztmodern őrületnek (mennyországnak) a magvai talán azzal lettek elhintve, hogy az ötvenes-hatvanas években az egymást ballisztikus rakétákkal lebombázni, majd űrhajózni kívánó katonai szuperhatalmak hirtelen rájöttek, hogy teremnyi elektroncsöves számítógépek helyett egy cipősdoboznyi helyre bezsúfolható fedélzeti komputerekre lesz szükségük gyalázatos (vagy nemes) stratégiai (vagy alapkutatási) céljaik eléréséhez.

Amint arról a Sokolébresztő legújabb adásában is sok szó esett, negyvenöt éve ezekben a napokban zajlott a történelem legelső nemzetközi űrrepülése, a Szojuz–Apollo-program, a két hidegháborús szuperhatalom történelmi kézfogása az űrben. Posztunk hatására Tomás Kozma felhasználónevű olvasónk igazi kincseket osztott meg velünk Facebook-oldalunkon: az esemény 1975-ös élő tévéközvetítéséről készült fényképeket, melyeket Krantz Károly lőtt. Igen, akkoriban a "screenshot" még ténylegesen azt jelentette, hogy az ember odaállt az analóg fényképezőgépével a (többnyire Orion vagy Videoton típusú) készülék képernyője elé és kattintgatott. Jellemzően így készültek a felvételek a másnap reggel megjelenő napilapok címlapjaira is. Annak ellenére, hogy e nevezetes űrrepülésről utólag színes dokumentumfilmet is készítettek, mely a youtube-on is elérhető, rendkívül hangulatos ezeket a fényképeket tanulmányozni és alighanem sokkal jobban visszaadják a korabeli nézői élményt is. Lássuk hát!

Hol volt (a valóságban), hol nem volt (a szovjet hivatalos sajtókommunikáció szerint), de volt egyszer egy nagyhatalmi versenyfutás a Hold eléréséért. A küzdelem célja természetesen az űrhajósok Holdra juttatása volt, hiszen amúgy minden űrszondás Hold-elsőség terén a Szovjetunió masszívan "ledominálta" Egyesült Államokat az ötvenes évek vége és a hatvanas évek második fele között. De a hol-volt-hol-nem-volt űrversenynek ezt a "döntő menetét" az amerikaiak nyerték meg kiütéses győzelemmel, amikor ötvenegy éve ezekben a napokban Neil Armstrong, az Apollo-11 parancsnoka megtette híres kis lépését. (Amint azt mi is "leközvetítettük" tavaly a kerek évforduló tiszteletére. Itt meg is nézhetitek.) A nemes vetélkedés szép, átmeneti lezárásaként éppen negyvenöt éve találkozott Föld körüli pályán a szovjetek és az amerikaiak egy-egy űrhajója, s 1975. július 17-én kezet fogott odafönt az az ember, aki a szovjetek első űrhajósa lett volna a Holdon egy a másik fickóval, aki pedig majdnem az amerikaiak első holdraszállója lett.

"Győztünk, Grace!" – üvölti Bruce Willis a Texas-méretű gyilkos aszteorida felszínén hemperegve űrruhájában, majd a legeslegutolsó lehetséges másodpercben megnyomja az atomtöltet detonátorát, darabokra szakítva ezzel a Föld felé száguldó kozmikus veszedelmet és saját magát is. Michael Bay 1998-as besorolhatatlan műfajú (sci-fi-katasztrófa-akciófilm?) opusza, az Armageddon óta valahogy így "illik" elképzelni egy becspódáselhárító űrmissziót, amelynek célja persze egy hollywoodi moziban nem lehet kevesebb, mint bolygónk-fajunk-civilizációnk és főleg az USA megmentése. Valami olyasmi, ami 65 millió évvel ezelőtt a dinoszauruszoknak nem sikerülhetett, amint arról a Yucatán-félsziget partjainál található Chixculub-kráter is tanúskodik. Ha a kréta korszakban bolygónk uralkodó lényeinek lett volna űrprogramja és egy Bruce Willis-jellegű olajfúró velociraptora, talán másképp alakulhatott volna mindez. Ám nekünk, az Emberiségnek, a nagy becsapódást túlélő cickányszerűségek késői utódainak van űrtevékenységünk! Vajon mit kezdhetnénk vele, ha felénk tartana egy földsúroló kisbolygó vagy üstökös?

"És mondja, hogy mennek ki az űrben a vécére?" – a Holdat megjárt Apollo-űrhajósok szerint rögtön a "Milyen érzés az űrben repülni?" után ez volt az a kérdés, amit a legtöbbször tettek föl nekik az emberek szerte a világon. Legtöbbjük ilyenkor próbálta elviccelni az ügyet, mint ahogy a Jim Lovellt megszemélyesítő Tom Hanks szájából is hallhatjuk egyik kedvenc filmünkben: "Nos, ez egy igen bonyolult folyamat. Amikor egy benzinkúthoz érünk, letekerjük az ablakot és..."

Sokaknak a heti szörnyek miatt maradt emlékezetes, valaki pedig csak az átívelő történet miatt kedvelte, és olyanok is akadnak, akik a mai napig nem heverték ki a gumiember okozta traumát, egy azonban biztos: az odaát lévő igazságról mindannyiunknak megvan a maga elképzelése. Aktuális adásunkban az X-aktákról beszélgetünk.

Összeesküvés, földönkívüliek és heti furcsaságok: egy generációs élmény, ami napjainkig meghatározza a misztikus filmekkel és sorozatokkal kapcsolatos elképzeléseinket, valamint megkerülhetetlen támpontot ad a háttérhatalmakról és megmagyarázhatatlan jelenségről alkotott gondolatainknak.

emTV.hu // címlapkép FOX

A hétfő reggeli Sokolébresztőben, vagyis a Tilos Rádióban kétheti rendszerességgel jelentkező "űrös" műsorunkban a közeljövő csillagközi űrkutatási projektjeiről beszélgettem Werner Norbert asztrofizikus és űrfanatikus barátommal. Jurij Milner orosz-izraeli milliárdos és IT-guru nem kevesebb, mint százmillió dollárt rakatott félre a Breakthrough Starshot projektre, melynek célja, hogy egy emberöltőnyi időn belül, vagyis nagyjából húsz év múlva icipici, grammnyi tömegű nano-űrszondák (starshipek helyett starchipek) induljanak útra a Naphoz legközelebbi csillagrendszer irányába.

Igen! Sikerült ürügyet találnunk arra, hogy végre dinoszauruszokról beszélgessünk a Parallaxis Podcastben. Ezt figyeljétek: június 11-én, azaz éppen a mai napon pontosan huszonhét éve mutatták be az amerikai mozik a Jurassic Parkot. Azóta sem értjük, hogy a 3-99 éves gyerekeket miért képesek extatikus rajongásra gerjeszteni a földtörténeti középidő szárazföldi gerinces megafaunájának lényei, de tény ami tény, Steven Spielberg és Michael Crichton (az író) nagyon beéreztek valamit. A film sikere, majd nyomában a dínóalbumok, kulcstartók, műanyag fröccsöntött bigyók özöne olyan ütemben és oly elementáris erővel söpört végig bolygónkon, mint hatvanötmillió évvel ezelőtt a Chixculub-meteor lökéshulláma. De mi lehetett a példátlan siker titka és mi a helyzet a franchise tudományos hátterével?

A hétfői Sokolébresztőben mi másról is beszélhettünk volna állandó szakértő barátommal Werner Norbival, mint az időközben Endeavour (törekvés) névre keresztelt Crew Dragon űrhajóról, mellyel 2020. május 30-án egy valóban új korszak kezdődött az emberes űrtevékenységben. A SpaceX által kifejlesztett, de a NASA által megrendelt és felügyelt új játékszer minden idők első orbitális "magánűrhajója", startja pedig majdnem kilenc év után az első alkalom, hogy amerikai űrhajósok nem orosz Szojuzokon indulnak el az űrbe, hanem "tisztességes, hazai fejlesztésű" járművel.

Vadonatúj podcastünket a Crew Dragon űrhajó tervezett floridai startja előtt vettük föl, melyet aztán az időjárás viszontagságai miatt alig tizenhat perccel az indítási időpont előtt elhalasztottak szombatra. Az új űreszköz legelső, berepülő útján a két amerikai asztronauta célja az lesz, hogy összekapcsolódjanak a Nemzetközi Űrállomással, kiegészítve a fönt lévő orosz-amerikai csapatot. Négy évtizeddel ezelőtt a ma már mindennapos nemzetközi legénységek még jócskán szenzációszámba mentek, hiszen akkor még csak öt év telt el az első amerikai-szovjet űrbéli kézfogás óta. 1980-ban ugyanezen a napon egy másik kétfős személyzet manőverezett odafönt, hogy megközelítse az ISS "nagyanyját", a Szaljut-6 űrállomást. A hajót Szojuz-36-nak hívták, rádióhívójele Orion volt, s fedélzetén utazott egy Farkas Bertalan nevű srác is, akivel Magyarország a Föld hetedik olyan országává vált, amelynek az állampolgára feljutott a kozmoszba.

Rohamosan közeledik a Dragon-2 űrhajó első emberes útja, mely a tervek szerint jövő héten véget vet annak a csaknem kilenc éve tartó dicstelen állapotnak, hogy az Egyesült Államok nem képes önerőből embert indítani az űrbe. Addig pedig nem kis nosztalgiával gondolunk a NASA legendás space shuttle űrrepülőgéprendszerére, amely nélkül a Nemzetközi Űrállomás vagy épp a Hubble-űrtávcső sem létezne. Bár a legendás orbiterek immár kiállítási tárgyak, Amerikának ma is létezik egy aktív űrrepülőgépe, ami most is éppen odafönt kering, mégis alig tudhatunk róla valamit. Ez a rejtélyes űreszköz a múlt hétvégén Cape Canaveralről hatodik útjára indult X-37B, a space shuttle kb. 1:4 méretarányú, utasok nélküli "kistestvére". A hétfői Sokolébresztőben, vagyis a Tilos Rádión kéthetente jelentkező űrműsorunkban meg is néztük a startot és közben alaposan megszakértettük a látottakat, mégpedig rendhagyó módon a "Rakétafüst" művésznéven bejelentkező négyéves, kiscsoportos óvodás űrszakértő-vendégemmel.

Önvezető autók, fotocellás ajtók, tabletek, űrállomások, okos otthonok, génmanipuláció és "tyumm-tyumm" lézerek – sokáig lehetne sorolni az olyan, ma már hétköznapinak vagy legalábbis megszokottnak tekinthető találmányokat, amelyeket a sci-fi regények vagy filmek évtizedekkel azelőtt bemutattak, mint ahogy a valóságban létrejöttek, a hozzájuk kapcsolódó dilemmákkal, veszélyekkel együtt. Ha még nem tart ott a technika, add hozzá a képzeleted és gondold végig a futurisztikus helyzetekben rejlő lehetőségeket, de úgy, hogy ez ne menjen szembe mindazzal, amit a világról már tudhatunk. Valami ilyesmi lehet a (tudományos szempontból) jó sci-fi "receptje" és szerencsénkre akad ilyen bőven. De hogyan láthatta például Stanley Kubrick csapata 1968-ban a 2001: Űrodüsszeia forgatásakor, hogy hogyan fog kinézni az Apple iPadje vagy a Gastroyal krumplipüréje? Esetleg önbeteljesítő próféciákkal állunk szemben és a jóféle sci-fin nevelkedett mérnökpalánták törvényszerűen megvalósítják gyermekkoruk filmélményeit? Vadonatúj podcastünkben ilyesmikről beszélgettünk.

1980. május 26-án magyar idő szerint 20 óra 20 perckor elindult a világűrbe a Szojuz-36 űrhajó, fedélzetén Farkas Bertalan századossal, a Magyar Népköztársaság kutató űrhajósával. A Parallaxis csapata az évfordulót azzal ünnepli, hogy a repülésnek szentelt podcast-adásunkon kívül Facebook oldalunkon "valós időben" követni fogjuk a négy évtizeddel korábbi eseményeket a korabeli hiradások, eredeti fényképek, hangfelvételek és Valerij Kubászov űrhajóparancsnok önéletrajzi regényének részletei segítségével.

A Tilos Rádióban jelentkező home office-űrműsorunk legutóbbi adásában mi más is lehetett volna a témánk, mint a NASA terveiben szereplő grandiózus személyzetes Artemis-program friss mérföldköve, vagyis a Hold felszínére a hivatalos tervek szerint 2024-ben leszálló új űrhajók fejlesztésére megkötött szerződések. Állandó szakértő barátommal, vagyis Werner Norbival megbeszéltük, hogy mit is jelent pontosan a jövőre nézve, hogy az űrügynökség nem egy, hanem rögtön három konzorciumnak is odaítélt néhány laza százmillió dollárt arra, hogy a következő tíz hónapban tovább dolgozzanak a Hold körüli pálya és a felszín között "ingázó" új holdkompok tervein.