Szimbolikus, hogy a magyar idő szerint szerda reggel, floridai idő szerint hajnali háromnegyed kettőkor történt tökéletes start – amelynek során fél évszázad után először végre ismét ember szállítására alkalmas űrhajó indult a Hold felé – éjszakai indítás volt. Eddig ilyen méretű óriásrakéta a világtörténelemben ugyanis csak egyetlenegyszer emelkedett fel sötétben, s ez éppen a legutóbbi alkalom volt, amikor emberek utaztak a Holdra.

1972. december 7-én, vagyis három hét híján ötven éve. Az Apollo-17 startja a holdutazások korszakának végét jelentette, s a rendkívül látványosnak ígérkező műveletet százezrek nézték Cape Canaveral környékén.

Maga Isaac Asimov például kicsit több mint tizenegy kilométerre az indítóhelytől a holland-amerikai Statendam hajó fedélzetén állva figyelhette meg az éjszakába nappali világosságot hozó, földrengető jelenséget. Szerencsére meg is írta élményeit, "A Hold tragédiája" című remekművében, s ez szerintem a világirodalom legjobb rakétastart-leírása (Békés András fordítása):

"(...) elérkezett a nulla, és a rakéta gőzfelhőbe burkolózott. Visszafojtott lélegzettel, szorongva vártam, hogy fölemelkedjék. Végül fölemelkedett, és farkán kivirult a roppant, rőt virág. Az emberkéz gyújtotta leghevesebb, leghatalmasabb tűz, amelyet a világ valaha is látott, fénybe borította az éjszakai partot. (...) egészen a látóhatárig kivilágosodott az ég. Ránk, a hajóra, az egész látható világra hirtelen ráborult egy halvány, rézvörös égbolt, melyen kihunytak a csillagok, alattunk pedig szürkés narancsszínűre vált a sötét tenger.

A néma csendben a mesterséges nap, mely annyira megváltoztatta látható világunkat, egyre följebb kúszott. Aztán – negyven másodperccel a begyújtás után – a hajtóművek körül tomboló orkán hangja átjutott a hajót a parttól elválasztó hét mérföldön, és ránk talált. A rakéta magasan járt már a levegőben, amikor olyan mennydörgő robaj rázott meg bennünket, hogy saját, pillanatnyi napvilágunkhoz saját, pillanatnyi földrengés társult.

A hang és a fény méltóságteljes lassúsággal gyengült, ahogy a rakéta tovább emelkedett, míg vörös foltocska nem lett a magas égen. Ismét leszállt az éj; előjöttek a csillagok, és elsötétült a tenger. Egy villanás látszott még az égen, ahogy levált az első fokozat, aztán a rakéta már csak csillag volt a csillagok között, amely tovább haladt, tovább halványult.

És véges-végig hiábavaló lett volna a beszéd, hiszen nem volt mit mondani. Nem találták még fel a szavakat, amelyek kíséretül szolgálhattak volna ennek a nagyszerű holdugrásnak, és én nem kísérleteztem vele.

Ha elég időm lett volna rá, és elég dőre lettem volna hozzá, ha nem szorul el a torkom a látványtól és a hangtól, mely felülmúlt mindent, amit valaha is átéltem, talán megpróbáltam volna szólni a környező világhoz, azt mondani: »Ó, csodák legcsodálatosabbika! Ó, szárnyaló emberi szellem, ki meghódítod az űrt, és fékezhetetlenül törsz a csillagok felé...«

De nem szóltam, nem tudtam szólni, és valamelyik mögöttem álló fiatalember volt az, akinek szavai az űrhajó felszállását kísérték. Az angol nyelv rendelkezésére álló hatalmas kincsesházából kiválasztotta azt a kifejezést, amely talán a leghívebben fejezte ki legbensőbb érzéseit. – Hát én beszarok – mondta, ahogy tekintete lassan emelkedett. Aztán kieresztette tenorját, hogy csak úgy szárnyalt a fedélzeten hallgató fejek fölött: – Beszaro-o-o-k!

Hát, mindenki a maga módján. Én hallgattam."

emTV.hu // Kozmosz Könyvek / Doubleday // eredeti fotó: Bill Ingalls / NASA