Úgy gondolom, hogy az Apollo-8 legénységének ötven évvel ezelőtti őrült útjával vált az Emberiség igazi űrutazó civilizációvá. Persze eszem ágában sincsen kisebbíteni az őket megelőző űrhajósok és az egy szem űrhajósnő (no meg persze az őket feljuttató mérnökök és munkások tízezreinek) múlhatatlan érdemeit. Ha valaki ugyan számolta még egyáltalán – az akkori lelkes űrmániás tinédzserek között minden bizonnyal voltak azért ilyenek – az Apollo-8 startja 1968. december 21-én történetesen a huszonnyolcadik alkalom volt, amikor embert szállító űrrakéta emelkedett föl a kazah sztyeppéről vagy a floridai tengerpartról. Mégis, a korábbi űrhajók inkább repültek "nagyon magasra", mint "nagyon messzire". Gagarin repülésének háromszázhuszonhét kilométeres csúcsmagassága kevesebb, mint mondjuk a Pécs-Debrecen távolság. Ez elég ahhoz, hogy az ember a saját szemével láthassa a Föld görbületét és ellásson akár ezernégyszáz kilométerre.

De ha ezt összevetjük azzal, hogy bolygónk tizenkétezer kilométer átmérőjű, azonnal láthatóvá válik: ezzel arányaiban ott vagyunk (százmilliomod részére kicsinyítve a problémát), mintha egy tizenkét centis almán sétálgató légy három milliméterre az almahéjtól körülnézne. Ebben a modellben a megelőző huszonhét űrrepülés egyike sem távolodott el másfél centinél messzebb az almától. S ezen a ponton a hidegháborús adrenalintermeléstől megrészegült NASA a saját megfontolt ütemtervét fölrúgva, négy hónap alatt összehozta az Apollo-8 küldetést az első zakkant ötlettől a startig! Jöttek ugyanis a CIA-tól a nyugtalanító (mint később kiderült, részint alaptalan) hírek a Holdhoz készülődő oroszokról, s gyorsan összeállt a terv: három űrhajós repüljön el négyméternyire az almától és ott kezdjen el keringeni egy három centiméteres dió (a Hold) körül, alig egy milliméterre annak felszínétől. Na ez igen, ez űrrepülés! Mélyvíz. Onnan már égitestnek látja az ember az Anyabolygót.

Robert Kurson könyve, a Rakétaemberek ezt a hihetetlen küldetést mutatja be a tervezésétől az utóéletéig. Megértjük, hogy mennyire más volt maga a NASA is a hőskorban, mint a mostani, hiperóvatos, folyton mindent elhalasztó bürokratikus monstrum. Bár ismertem nagyjában-egészében az Apollo-8-hoz vezető utat, de a dolog igazi drámájára mégis ez a regény ébresztett rá. Kurson érzékletesen bemutatja, hogy a fent vázolt példátlan küldetést egy olyan űrhajótípussal kellett végrehajtani, amelyen a tervezés pillanatában még nem repült senki ember fia (viszont három űrhajós másfél évvel korábban halálra égett benne egy földi teszt során), s a valaha épített leghatalmasabb hordozórakétán utazva. Az ugyan repült már: kétszer, ember nélkül. Hogy ebből a második út szinte teljes kudarcnak bizonyult, és ha lett volna rajta legénység, a küldetést meg kellett volna szakítani? Ugyan kérem, hiszen ezért vannak a tesztek, sokat tanultunk belőle – hangzik Wernher von Braunék válasza. Különben is, az űrhajósok majd jól fölkészülnek négy hónap alatt. Ja, hogy még a szimulátor sem épült meg? Ilyesmin tényleg felesleges fennakadni, majd egy kicsit megnyomják a felkészülés végét a srácok. Itt a kávé, a katonafeleségek meg mindent megértenek úgyis. Háború van, még ha hideg is! A tervezett röppályán az Apollo-8-nak kereszteznie kellett a Földet körülvevő sugárzási övezeteket, majd kirepülni bolygónk biztonságot adó mágneses teréből, oda, ahol az űrhajósokat már közvetlenül éri a Napból érkező potenciálisan halálos kozmikus sugárzás. Mellesleg ilyen távolságokra nemhogy ember, de semmilyen földi organizmus nem jutott el addig sosem. (1968 szeptemberében aztán a szovjetek megtúráztattak a Hold körül néhány teknősbékát. Túlélték. De ez igazán nem a NASA-n múlt!)

Kurson nem mulasztja el, hogy emlékeztessen: az űrhajónak amúgy nincsen tartalékhajtóműve. Ha az egyetlen, alig tesztelt gép nem gyullad be, vagy nem ég megfelelő ideig, az űrhajósok örökre a Hold körül ragadhatnak, ráadásul épp Szenteste napján. Egy olyan 1968-as év végén, melynek során jócskán kijutott a világnak és Amerikának a bajból, szenvedésből, tragédiákból és bizonytalanságból. Kurson ezeket az aspektusokat és még sok mást is történészi alapossággal és mégis olvasmányosan megvizsgálja, pattanásig fokozva a feszültséget, rendesen "megágyazva" addigra, mire a rakétaindításig jut az olvasó, s elkezdődik maga a történelmi hat és fél nap.

A Rakétaemberek egy zseniálisan megszerkesztett regény bátorságról, felfedezésről, csapatmunkáról. Valódi hőseposz egy antihős-dominálta korban, mégsem idealizál. Elnavigálja az olvasót a Holdhoz, s közben megmutat rengeteg részletet, melytől hitelessé és emberivé válik az egész történet. Behúz, odavisz. Ott ülünk a poklok poklában a titokban italhoz nyúló űrhajósfeleség, Susan Borman mellett, aki meg van győződve, hogy férje nem élheti túl a repülést, mégis mindenki elől elrejti érzéseit. Ha akarjuk, ha nem, alaposan megértjük, hogy milyen egy hasmenés és egy vírusos fertőzés a súlytalanságban, mely akár a repülés megszakításához is vezethetett volna. Látjuk magunk előtt az irányítóközpont fáradhatatlan munkatársait, nem ritkán huszonéves srácokat, akik végigkísérik ennek az idegtépő kötéltáncnak minden lépését. Igazi személyes élménnyé válik így a fél évszázaddal ezelőtti űrkaland, s közeli ismerőseink lesznek a NASA topmanagerei és persze Frank Borman, Jim Lovell és Bill Anders, a kék bolygó első három küldöttje odakint; három teljesen különböző ember, három öntörvényű világ.

Amikor a kiadónak hála megkaptam a több mint négyszáz oldalas pazar kiállítású könyv recenziópéldányát, azzal, hogy "két hét múlva várjuk a kritikát", nyeltem egy nagyot. Nem vagyok főállású űrkutatási megmondóember, pláne nem könyvkritikus és az én napom is csak huszonnégy órából áll. Az aggodalmam viszont teljességgel alaptalannak bizonyult: ez a könyv letehetetlen! Akkor is, ha már minden fellelhetőt elolvastál a témában. Ha azt hiszed, nem tudnak neked újat mondani Andrew Chaikin A Man on the Moonja vagy épp Jim Lovell (az Apollo-8 utasa!) magyarul is megjelent önéletrajza után, kismillió Apollo-dokumentumfilmmel a hátad mögött, súlyosan tévedsz! Ráadásul végre-valahára ez egy olyan könyv, amely egyaránt nyugodt szívvel ajánlható a magamfajta hardcore űrfanatikusnak és a teljesen kívülállóknak is. Pontosan tudod, hogy mi lesz a történet vége (spoiler: sikeres küldetés, majd leszállás a Csendes-óceánon), ráadásul az Apollo-8 hála Istennek egy meglepően problémamentes repülés lett végül, de mégis lerágod a körmöd.

S szót kell ejtenünk egy sarkalatos szempontról, amitől, bevallom, nagyon tartottam kezdetben: a műfordítás minőségéről. Sajnos Dunát lehet rekeszteni az elrontott, összecsapott fordításokból amúgy is, hát még a speciális szaktudást is igénylő témákban, mint ez. Úgyhogy – bár az angol eredetiről nagyon jókat hallottam – mégis kicsit félve lapoztam föl a borító belső oldalát. De amint megláttam ott dr. Both Előd nevét, felszabadult sóhaj szakadt ki belőlem: megmenekültünk! Both nemcsak rutinos tudományos műfordító (Carl Sagantól Stephen Hawkingig felsorolni is nehéz ki mindenkinek a nem éppen triviális gondolatait ültette már át magyarra), de gyakorló csillagász és űrkutató is. Egy kicsit enyhén fejeztem ki magam, úgyhogy még egyszer nekifutok. Both nevét ott találjuk – sok saját ismeretterjesztő könyve mellett – az Űrhajózási lexikon vagy a szakágban máig bibliaként forgatott SH Atlasz: Űrtan szerkesztői és szerzői között. Évekig vezette magát a Magyar Űrkutatási Irodát is, s neki aztán igazán elhiszem, hogy például egy űrrakéta startját a legmegfelelőbb szavakkal írja le magyarul, három okból. Egy: nyilvánvalóan tökéletesen használja a szakkifejezéseket, kettő: kitűnő írói vénája van, s három: tudom, hogy látott a NASA vendégeként igazi felbocsájtást (nem ám "kilövést"!), így zsigerileg is tudja, miről ír. S ha ez nem lenne elég, szakmai lektornak felkérték Dancsó Bélát. Ő írta annak idején A Magyar Nyelvű Apollo Alapművet, vagyis a Holdséta című gyönyörű és informatív kiadványt, mely sajnos már nagyon nehezen szerezhető be (pedig de jó lenne a Holdraszállás közelgő ötvenedik évfordulója tiszteletére egy újranyomás).

A Rakétaemberek azonban még szerencsére nagyon is kapható, és ahogy már írtam, csak ajánlani tudom mindenkinek. S fontoljuk meg végül ezt is: jelenleg a NASA azon dolgozik, hogy 2022 környékére újra felnőjön a feladathoz, hogy végrehajtson egy, az Apollo-8 útjához nagyon hasonló emberes küldetést az új Orion-űrhajóval. A Parallaxis csapata szorít a sikerért, hiszen szeretnénk, ha a mi generációnk is megtapasztalná azt az élményt, hogy embertársaink néznek ránk vissza a Hold távolságából. De a mostani NASA nem a '68-as, s az a repülés nem négy hónap, hanem négy év múlva várható. Addig pedig nemigen juthatunk közelebb a Holdhoz, mint a Rakétaemberek olvasgatásával. Szóval, akit egy kicsit is érdekel a téma, kezdje meg a visszaszámlálást és startoljon el a könyvesboltba, amilyen hamar csak teheti!

A cikket Vincze Miklós, fizikus, a Parallaxis Podcast állandó szakértője és műsorvezetője, az MTA–ELTE Elméleti Fizikai Kutatócsoport tudományos főmunkatársa írta.

emTV.hu // címlapon: A Föld a Hold horizontja fölött, az Apollo-8 ablakából. fotó: Bill Anders / NASA