"Oké, repülésirányítók, figyelmet kérek! Ma az egész világ szeme rajtunk van, értünk szurkol mindenki. Eljött a mi napunk, és amit ma teszünk, arra örökké emlékezni fogunk. (...) Eljuttatjuk az első honfitársunkat a Holdra. A kockázat nagy, ez a munkánkkal jár. Nagyon sokat dolgoztunk, kemény időket éltünk át, de helytálltunk. És most itt az idő, hogy bizonyítsunk. Remek csapat vagytok, megtiszteltetés számomra, hogy a vezetőtök lehetek. Történjen bármi, én kiállok mindenért, amit ma tesztek. Sok sikert, és Isten áldjon bennünket!" (Kuti Zoltán fordítása).
Eugene F. "Gene" Kranz repülésigazgató az Apollo-program houstoni küldetésirányító termében (Mission Operations Control Room - MOCR) ezekkel a szavakkal buzdította a javarészt húszas éveikben járó mérnökökből verbuválódott geek-bajnokcsapatát a "White team"-et 1969. július 20-án. Néhány perccel később az Apollo 11 Eagle holdkompja megkezdte a leereszkedést égi kísérőnk felszínére, s a többi már történelem (amit alig fél éve mi is újraéltünk "valós idejű" Holdraszállás-közvetítésünkben).
Nincs ember, aki ne tudná, hogy Neil Armstrongnak hívták az űrhajó parancsnokát. Viszont a legelvetemültebb űrrajongókon kívül olyan is alig akad, aki akár csak hallotta volna Gene Kranz, vagy például John Aaron, Chuck Deiterich, Jerry Bostick houstoni repülésirányítók nevét. Pedig az űrhajókat legalább annyira a földi szakemberek "repülik", mint az asztronauták, s a felsorolt urak mindegyike életeket és százmillió dolláros küldetéseket mentett meg a legkiélezettebb helyzetekben. Rutinszerűen.
A MOCR munkatársai ebben a cigifüstben és kávészagban úszó adrenalinszentélyben éjjel-nappal felügyelték az Apollo fedélzeti rendszereit, itt számították ki a szükséges pályamódosítások adatait, s úgy általában: itt oldották meg a küldetések során felmerülő problémákat. Márpedig gikszerből jutott rendesen a 60-as évek űrprogramjában a legsimábbnak tűnő repüléseken is. Az irányítók csapatának kötelessége volt (és ma is az), hogy sokkal behatóbban ismerjék az űreszközök apró részleteit, mint azok, akik a kabinban ülnek, és sorsdöntő, életmentő döntéseket hozzanak olyan információk ismeretében, amelyek a fedélzeten lévőknek nem is állnak rendelkezésére.
Kranz 1960-tól szolgált a NASA kötelékében repülésirányítóként majd repülésigazgatóként, ott volt a MOCR-ben majd' minden Mercury, Gemini és Apollo repülés során, s csak a space shuttle program idején, 1994-ben vonult nyugalomba a Repülésirányítás igazgatójaként. Igen, ő az a fehér mellényes fickó, akit Ed Harris játszott el Ron Howard zseniális Apollo 13 filmjében (mély levegő!) huszonöt éve. (És igen, tényleg zoknikból, zacskókból és repülésiterv-fedélből alkottak Kranz repülésirányítói életmentő széndioxidszűrő-átalakítót, pontosan úgy, ahogy a moziban láthattuk.)
Volna tehát bőven miről mesélnie, s szerencsére mesélt is: 2000-ben megírta memoárját, melyet 2019-ben a Fornebu Books kiadó Kuti Zoltán kitűnő fordításában magyarul is végre megjelentetett, "Houston, baj van!" címmel. A közel négyszáz oldalas könyv elképesztő, "melegen ajánlott" olvasmány mindenkinek, akit érdekel az amerikai személyzetes űrprogram hőskorának története. Sőt, azt is megkockáztatnám, hogy ha valaki magyar nyelven akarja kezdeni az ismerkedést ezzel az óriási témával, az ezzel a könyvvel kezdje! Nekem konkrétan majdhogynem kedvem támadt csapot-papot hátrahagyva hatvanas évekbeli repülésirányirányítónak állni, logarléceket tologatni, hetven órás munkaheteket letolni abban az ablaktalan helyiségben, melynél jobban semmi sem testesíti meg a kor tudományos-technikai frontvonalát.
A hétfői Sokolébresztőben bővebben is értekeztünk Kranzról, a könyvéről és a repülésirányítás rejtelmeiről a Japánból bejelentkező Werner Norbert asztrofizikus barátommal. Visszahallgatható EMITT!
emTV.hu // fotók: NASA, Fornebu Books
