Bár elég erős a mezőny és nagy a tülekedés a Minden Idők Legagyatlanabb Ám Tudományosnak Látszani Akaró Filmje (MILÁTLAF) címért zajló versenyben, azt gondoljuk, hogy Jon Amiel rendező 2003-as klasszikusa, A mag (The Core) elég komoly eséllyel szállna ringbe a képzeletbeli elismerésért. Ha esetleg kimaradt volna: ez az a mozi, amiben a Föld magjában működő köráram egyszer csak megáll, s ezzel egyik napról a másikra összeomlik bolygónk mágneses tere. A pészmékeres emberek összeesnek, a Trafalgar téri galambok nekirepülnek a házaknak, az űrrepülőgép félrenavigálódik és hol máshol, mint Los Angeles belvárosában kénytelen leszállni. És mindez még csak a film első negyed órája volt. A későbbiekben a mű emeli a tétet, mi pedig egyre mélyebbre szállunk a tudományos színvonalban, meg sem állva a Föld középpontjáig. Viszont mindeközben remekül szórakozunk az önmaga paródiájának tekinthető alkotáson.
Klaudia földrajztanár, Miklós pedig fizikus: mindkettejüknek bőven volt tehát alkalma csapkodni a térdüket a nevetéstől A Mag megtekintése közben. Ádám (aki nem) pedig valami indokolhatatlan vonzalomtól vezérelve eleve időről időre újranézi. Szinte mintha célzott poénokat kaptunk volna teljesen komoly köntösbe, a kétezres évek elejének csúcs-CGI-jába csomagolva. Ez volt hét az eheti feladat; végignézni és tudományos-technikai szempontból kijegyzetelni ezt a különleges katasztrófafilmet, amiben nem a világűrben kellett ezúttal megmenteni az Emberiséget (sőt ezesetben mondhatjuk, hogy az egész bolygót), hanem, ahogy posztunk és adásunk címe is mutatja, a Föld rendetlenkedő magnetohidrodinamóját kellett "bebikázni". A módszer azonban, amivel a hollywoodi forgatókönyvíró-elmék szerint mindez megvalósulhat mégsem sokban különbözik attól, amit a kőolajfúró Bruce Willisnek kellett használnia, amikor egy Texas-méretű aszteroida fenyegetett minket néhány évvel korábban. Vagyis nincs mese: embereket a fedélzetre, nosza fúrjuk be magunkat a Föld belsejébe és "atomot a bestiának", hogy egy másik korabeli klasszikust idézzünk. Klaudia tűpontos meglátása szerint ugyanis ez a késői kilencvenes-korai kétezres évek amerikai katasztrófamozijainak mindenható csodafegyvere. Ez a filmes toposz talán abban a raegeni időkből származó és amúgy teljesen téves elcsépelt szónoki fordulatban gyökerezik, mely szerint a két szuperhatalom annyi nukleáris fegyvert felhalmozott a hidegháború során, amennyivel a teljes Naprendszert meg lehetne semmisíteni. Nos, hogy ez mennyire nincs így, az számokban szinte kifejezhetetlen. Legyen elég annyi, hogy csupán ahhoz a "szerény" akcióhoz, hogy beröffentsék a Föld magját valójában nagyságrendileg milliárdnyi hirosimai erejű bombára volna szükség. De persze nem az "atom" volt a filmben az egyeten kötelező elem: akadt itt minden a "hogyan készítsünk blockbustert" szakácskönyvből az ármánykodó túlértékelt tudóstól a titkos katonai fejlesztéseken át a megsemmisülő ikonikos műemléképületekig és persze a szerelmi szálig.
De kihámozható-e bármi tudományos ebből a vizuális agymenésből? És mi történne, ha a Földnek valóban megszűnne a mágneses tere? Történt-e már ilyen, ha nem is nálunk, de máshol a Naprendszerben? Ezekre a kérdésekre és még sok másikra is kerestünk (és találtunk!) részválaszokat a legújabb Parallaxis podcastben. Hallgassátok szeretettel!
emTV.hu // Parallaxis // fotó: Paramount Pictures, cikk: Vincze Miklós
