A prágai gettó mélyén zúzó mítikus Gólemtől Kempelen Farkas sakkozógépén át Pinocchio és Data parancsnokhelyettes alakján átívelő, évszázadokat felölelő gondolatfüzér bizonyítja, hogy az emberi elme már régóta készíti föl magát a nagy találkozásra. A találkozásra, amely a mostanság óvodába járó generáció életében talán végre tényleg megtörténhet, sőt esetleg már a miénkben is. A pillanatra, amikor egy hús-vér ember szemtől szemben állhat majd egy zavarbaejtően emberszerű, tudatosnak ható mesterséges teremtménnyel, egy androiddal, humanoid robottal. E "lénynek" minden reakciója emberinek tűnik majd, döntései kétségtelenül intelligensek lesznek, s mi mégis azon tanakodunk majd, hogy vajon valóban vannak-e érzései, álmai, intuíciója, vagy csak egy fejlett tanulóalgoritmus dolgozik pozitronikus agyában (bármit jelentsen is ez), melynek fő célja, hogy megtévesszen minket.
Vagy talán a gondolkodásra is igaz a "fake it until you make it" szlogenje, s ha egy algoritmus alkalmas arra, hogy a tudat tökéletes látszatát keltse, az már maga a tudat? Elménk Isten képmása, egy eredendően transzcendens, utánozhatatlan valami, vagy egyszerűen csak egy kellőképpen sűrűre huzalozott ideghálózatban elkerülhetetlen módon felbukkanó emergens jelenség? Honnan tudhatjuk, hogy egy android fájdalma, öröme valódi-e? Nem ártana legalább egy biztos pont, már csak jogi szempontból is. Mi legyen az android státusza: teljesértékű állampolgár, rabszolga, vagy egyszerűen csak egy különösen értékes gép?
A dilemmát az sem könnyíti meg, hogy a mesterséges intelligencia küszöbönálló áttörésével egyidejűleg a transzhumanizmus forradalma is közeleg. Az emberiség lassan(?) belép a fejlődés evolúción túli szakaszába, melyre eddig – legalábbis így tudjuk – nem volt példa a földi élet négymilliárd éves története során. Tudatosan alakíthatjuk át saját génkészletünket, s ha ez nem lenne elég, mesterséges interfészeket csatlakoztathatunk majd agyunkhoz, hogy gondolatunkkal távirányítsuk a bolygó túloldalán levő előretolt szerveinket. S persze itt az örök élet kérdése: ha elromló alkatrészeink helyettesíthetővé válnak, tökéletlen szénalapú majom-karosszériánkat valami fancy, akár tenger alatti vagy űrbéli életre alkalmas csomagolásra cserélhetjük, mi akadálya lenne a lélek- sőt elmevándorlásnak, s végső soron az én örök életének? A legoptimistábbak szerint már talán meg is született az első olyan ember, aki örökké (pontosabban nagyon-nagyon sokáig) fog élni. Örök élet, lélekvándorlás, gondolatátvitel, mesterséges értelmes lények létrehozása: egészen hátborzongató, hogy minderről immár nem ezoterikus kontextusban, hanem nagyon is elképzelhető tudományos-technikai forgatókönyvekként beszélhetünk. Hiszen, ahogy a feledhetetlen Arthur C. Clarke is mondta: "egy kellőképpen fejlett technológia megkülönböztethetetlen a varázslattól".
S éppen ezért, a jó sci-fi talán fontosabb, mint valaha. A sci-fi siet segítségünkre, hogy – egy-két emberöltővel megelőzve a technikai fejlődést – "érzékenyítse" a társadalmat az előbb-utóbb elkerülhetetlenné váló alapvető eszmei és morális dilemmákra. Legújabb podcastünkben természetesen megbeszéltük kedvenc, elgondolkodtató, vagy éppen vicces androidos film- és olvasmányélményeinket, s az adás csúcspontjaként Brandon Hackettet, a kortárs magyar sci-fi irodalom egyik legkiemelkedőbb szerzőjét is kapcsoltuk, akinek Eldobható testek című frissen megjelent regénye tökéletesen beleilleszkedik a fentebb említett világnézettágító-előkészítő jellegű művek rangos gyűjteményébe.