A Tudományos Újságírók Klubja szerdán hivatalosan is kihirdette honlapján, hogy a legjobb tudományos ismeretterjesztő blognak adott Juhari Zsuzsanna-díjat idén a Tanárblog csapata nyerte (nagyon megérdemelten), s rajtuk kívül még további hét online felület részesült elismerő oklevélben, köztük a Parallaxis és nagy barátunk a Planetology is. Nagyon köszönjük a bizalmat, gratulálunk a győztesnek és a többi oklevelesnek! Ez az örömteli esemény jó alkalmat ad arra, hogy folytassuk a posztmodern tudománynépszerűsítés buktatóinak kitárgyalását, már csak azért is, mert megkésve ugyan, de aktualitásából mit sem vesztve végre elérhetővé vált legújabb podcastünk, mely éppen ezt a témakört járja körül Ádámmal, Nándival és Miklóssal.    

Neil de Grasse Tyson szokta mondogatni, hogy "az élet nagy nehézsége, amikor eleget tudsz ahhoz, hogy azt gondold, igazad van, de túl keveset tudsz ahhoz, hogy megértsd, hogy nincs igazad." Amivel a modern ismeretterjesztés egyik alapvető dilemmájára is rávilágít. Szerencsére az online térben nem szűkölködünk információforrásokban: angol nyelvtudás birtokában szinte minden tudományos témában kitűnő szórakoztatva oktató anyagokat találhatunk, és egy-két blogposzt vagy youtube-videó megtekintése után az a kellemes érzésünk támadhat, hogy alaposan megértettünk valamit, szinte már-már a téma szakértői vagyunk. Holott ez persze átvágás. Mert a jó tudománykommunikáció célja részben éppen az, hogy azt a benyomást keltse, hogy témája, legyen az akár a genetika, a kozmológia, a kvantummechanika vagy épp a klímakutatás: pofonegyszerű. És igaz is, hogy nagyon sokszor (bár közel sem mindig), olyan könnyen befogadható szép alapigazságok, esztétikus rendező elvek bújnak meg a bonyolult jelenségek mélyén, amilyeneket egy kisgyerek is könnyen megérthet. De az ördög, mint tudvalevő, a részletekben bújik meg. Nem is az az igazi kérdés, hogy a világ jelenségeit leíró sikeres elméletek miért tűnnek helyesnek, hanem hogy milyen alapon tudjuk elvetni a több ezer másik tetszetős elméletet, amikkel épp olyan ügyes és ihletett tudósok hozakodtak elő a tudománytörténet során.

A kitűnő ismeretterjesztés által "felokosított" közönség lelkesebb tagjai között gyakran akadnak olyanok is, akik aztán a friss tudásszerzés élményétől vérszemet kapva a téma valódi szakértőinél is nagyobb magabiztossággal állnak neki terjeszteni az igét, ne adj' Isten "továbbfejleszteni" a megismert elméletet. Természetesen a kísérleti pszichológia is ismeri ezt a jelenségkört, s az elmúlt években egyre többször találkozhatunk a blogoszférában (pl. az alábbihoz hasonló mémekké vált diagramok formájában) a Dunning-Kruger-effektus néven elhíresült törvényszerűség említésével. David Dunning és Justin Kruger 1999-es tanulmánya arra mutatott rá, hogy a vizsgálati személyek tapasztalatlansága (vagyis a kitűzött feladat bizonyos nehézségeinek számukra ismeretlen volta) könnyen együtt járhat indokolatlan magabiztossággal, ami helytelen helyzetfelismeréshez és így rossz döntésekhez vezethet. A tapasztalat megszerzése persze aztán javíthat a dolgokon: a problémák alaposabb megismerésével reálisabban láthatjuk képességeink korlátait is. Habár a világhírűvé vált "móricka ábra" nem Dunning és Kruger cikkéből származik, a jelenség jellegét jól illusztrálja, megmutatva a nem túl kedvesen "Hülye-hegy" (Mount Stupid) becenévvel illetett lokális önbizalom-csúcsot: lehet, hogy sose leszünk annyira magabiztosak egy témában, mint amikor még alig tudunk róla valamit. Erre jól rímel a nagy dán fizikus, Niels Bohr örökérvényű megjegyzése: "A szakértő olyan ember, aki egy szűk területen már minden lehetséges hibát elkövetett." Nem is csoda, hogy sok tanulással, gyakorlással és rontással a "Hülye-hegy" után a "Kétségek völgyén" keresztül vezet az út a Bohr-féle szakértőségig, amikor a magabiztosság-görbe újra elkezdhet fölfelé ívelni.

S hogyan jutunk el addig? Kétezer-háromszáz éve Euklidész megadta a választ, amikor Egyiptom királya, I. Ptolemaiosz Szótér megkérdezte tőle, hogy nincs-e valamiféle könnyebb módszer a geometria elsajátításához, mint az Elemek című könyvének áttanulmányozása. Euklidész így felelt: "A geometriához nem vezet királyi út." Mi ebből a tanulság? Fogyasszunk jobbnál jobb, szórakoztató tudományos online tartalmakat, de sose felejtsük el, hogy szinte kivétel nélkül át akarnak verni: remélhetőleg nem az állításaikkal, hanem a királyi utak látszatával. Ha ezt jól az agyunkba véstük, nagy baj nem érhet minket! Hallgassátok meg beszélgetésünket erről és az ismeretterjesztés sok más érdekes és aktuális kérdéséről!

Ide kattintva különböző platformokon érhető el, és akár le is tölthető a Parallaxis aktuális epizódja!