Amerika első űrállomása, a Skylab az Apollo-program melléktermékeként jött létre. A hatvanas években ugyanis a NASA ráeszmélt, hogy a Wernher von Braun és csapata által tervezett gigantikus Saturn–V rakéta, mely a közel negyvenöt tonnás Apollo-űrhajórendszert volt hivatva a Hold felé vezető pályára állítani, arra is alkalmas, hogy akár százhúsz tonnányi hasznos terhet, például egy lakott űrállomást a Föld körüli pályára juttassanak vele. Ráadásul az is hamar megfogalmazódott a mérnökök fejében, hogy magának a rakétának a fokozatait lehetne mindehhez lakó- és kutatómodullá alakítva felhasználni.
Itt a korai tervek kétféle verzióra ágaznak el: a "wet workshop" és a "dry workshop" (nedves illetve száraz műhely) koncepciójára. Az előbbi szerint egy olyan rakétafokozatot lehetne odafönt űrhajósok segítségével alkalmassá tenni a "lakhatásra", amely az adott start során előzőleg üzemelt is. Vagyis itt konkrétan azt a hajtóanyagtartályt tennék utóbb emberek befogadására alkalmassá, amely a rendszer pályára állása során kiürült. Ez az elképzelés egyáltalán nem annyira "büdös", mint amilyennek elsőre hangozhat, ugyanis a Saturn-rakéták második és harmadik fokozatai hidrogén-oxigénes hajtással működtek, vagyis a szóban forgó gigantikus bödön korábban folyékony hidrogént tartalmazott, nem pedig mondjuk kerozint, mint a Saturn–V első lépcsője. Habár e "nedves" koncepció hátrányai elég egyértelműek (rengeteg vesződségbe kerül egy tartály lakótérré illetve kutatólaborrá alakítása orbitális pályán), vitathatatlan előnye, hogy a Saturn–V kistestvére, a Saturn–IB is elég lett volna megvalósításához. Ezzel szemben a "dry workshop" koncepcióhoz szükség volt a nagy Saturn–V első két fokozatának működésére, ám cserébe a harmadik fokozat (S-IVB) begyújtására már nem, s így azt már a Földön át lehetett alakítani űrlaborrá.
Ahogy annak idején a Sokolébresztő régi Skylab-témájú adásában elmeséltem, végül a száraz tervváltozat győzedelmeskedett, s az űrhivatal el is határozta, hogy a holdutazásokhoz megrendelt Saturn–V-ök közül az utolsót feláldozza a nemes cél érdekében; így került ki a tervekből már 1970 elején az Apollo–20 küldetése. Mindez eddig jól ismert történet, én azonban legnagyobb meglepetésemre egy harmadik tervvázlatra bukkantam az Interneten, amely magának von Braunnak a keze munkája 1964-ből. A skicc egy, még a megvalósultnál is hatalmasabb űrállomás terveit mutatja be, a "száraz" és "nedves" koncepciók egyfajta kombinációjaként, amely ugyanúgy egyetlen Saturn–V starttal megvalósítható lett volna. Íme a rajz:
Az ötlet tulajdonképpen zseniális: az, hogy a pályára álláshoz a Saturn–V harmadik fokozatára (az S–IVB-re) nincs is szükség – hiszen azt a száraz űrlaborral helyettesítették – egyben azt is jelenti, hogy már a második fokozatnak el kell érnie az orbitális mozgáshoz szükséges nyolc km/s körüli sebességet, vagyis az sem zuhan vissza a Földre. Akkor pedig miért is választanánk le? – Gondolhatta a német-amerikai rakétatudor. Hiszen ekkor a száraz harmadik fokozatból kiindulva be lehetne lakni a kiürült (nedves) S–II jelű második fokozatot is! A rajz szerint ezt von Braun úgy képzelte el, hogy az S–II hidrogéntartályába "fölülről" beeresztenének egy tíz láb (nagyjából három méter) széles csatornát, melyen keresztül az űrhajósok bemászhatnának a második fokozatba, s a cső oldalán nyíltak volna csapóajtók, melyeken át szétnyitható válaszfalakkal elválasztott különböző szobákba szállhattak volna át. Hogy mindez hogyan festett volna egy látogató Apollo-űrhajó társaságában, azt az előképünkön látható modell szemlélteti, amit egy kéznél levő Saturn–V Airfix-makett átrendezésével (és két LEGO-napelemtábla hozzáadásával) kellett itthon összeállítanunk. Valamiért ugyanis ez az elképzelés úgy tűnik, még addig sem jutott el, hogy színes-szagos koncepcióképet festessen róla a NASA.
Hogy érzékeljük a szóban forgó méreteket: az S–II és az S–IVB fokozatok közötti csonkakúp alakú "interstage" (összekötő elem), mely a ceruzavázlaton és a fentebbi technikai ábrán is is jól látható, a valóságban önmagában akkora, hogy a Huntsville-i U.S. Space and Rocket Centerben egy ilyet épületté alakítottak. (A Valles Marineris névre keresztelt kozmikus "jurtában" 2003-ban, amikor a fotót készítettem, egy interaktív kiállítás üzemelt.)
Hogy végül miért nem valósult meg von Braun "óriás-Skylab" koncepciója, az jó kérdés. Alighanem az űrhivatal illetékesei úgy látták, hogy az S–IVB-ből kialakítható hetvenöt tonnás száraz Skylab (legalsó képünkön) önmagában is bőven elég a tervezett kutatásokhoz, s nem akartak az S–II űrbéli átalakításával bajlódni. Ráadásul a gigaűrállomás mérete folytán bizonyára nagyobb mértékben fékeződött volna a felsőlégkörben, így pályán tartása is keményebb dió lett volna. Akárhogy is: ez a valami lehetett volna minden idők leghatalmasabb olyan űreszköze, amely egyetlen starttal került volna Föld körüli pályára.
emTV.hu // képek: NASA, Vincze Miklós
