Formabontó (videós, ráadásul közönség előtt rögzített) podcast-epizódunkat a kilencven éves William Shatner október 13-i űrugrása inspirálta, mely több szempontból is jelképértékű. Egyfelől nem mehetünk el szó nélkül amellett, hogy az orvostudomány és az űrtechnika 2021-re eljutott oda, hogy lényegében kockázatmentesnek tekintethették egy tizedik évtizedében járó, nem kifejezetten sportos testalkatú férfi kozmikus útját. Fantasztikus és felemelő, hogy itt tartunk: ami az életkorokat illeti, immár a hetven az új ötven, és nagyon úgy tűnik, hogy a kilencven az új hetven. Másfelől: az űrhajó, melybe beszíjazta magát teljes egészében újrahasznosítható. Néhány évtizeddel ezelőtt erről is csak álmodhattunk, pedig valójában ez az igazi forradalom. Azért vált lehetségessé kilencven éves színészek és más (fizetős) turisták rutinszerű reptetése az űr (végső) határára, mert az árak immár nem dollárszázmilliókban hanem százezrekben mérhetők (más kérdés persze, hogy mennyi profitot rak rá a cég, ezesetben a Blue Origin), ez pedig az ismételt felhasználhatóságban gyökerezik. A korábbi "klasszikus" űrrepülések realitását ahhoz hasonlíthatnánk, mintha minden utasszállító repülőgép a Budapest-New York útvonal egyszeri teljesítése után azonnal bontóba került volna. Szerencsére nem ez a helyzet: COVID meg ökolábnyom ide vagy oda, ebben a pillanatban is nagyjából félmillió ember utazik utaszállító repülőgépen a Föld fölött. Bolygónk összezsugorodott, lehetőségeink pedig kitágultak. De vajon mikor nőnek bolygóközi, sőt csillaközi mértékűre a földi átlagemberek "szabad úthosszai"? Mennyire esélyes, hogy a 22. századra csakugyan eljut az Emberiség arra a szintre, hogy elindulhasson a Shatner által megszemélyesített Kirk kapitány Enterprise csillaghajója vagy valami hasonló? Ezt a kérdéskört jártuk körbe a Vault 51-ben megrendezett Friends of Star Trek elnevezésű eseményen az újságíró-grafikus és Star Trek szakértő Kasza Magdival, Miklóssal (aki fizikus) és Ádámmal (aki nem).
Szót ejtettünk arról, hogy milyen lehetőséget nyitna (vagyis: fog nyitni) az Emberiség előtt a kisbolygók nyersanyagainak kitermelése, megbeszéltük, hogy Shatner októberi útitársai érzéketlen partiállatoknak tűntek, akikbe kár az űrutazás, s nem úsztunk meg egy kiadós anettkázást sem. Megállapítottuk, hogy az Apollo-program és a csodálatos hatvanas évek inkább egyfajta elő-űrkorszak lehetett, mely hasonlóképp megelőzte a korát, mint Leif Eriksson és viking hajósai, akik jó ötszáz évvel Kolumbusz előtt felfedezték Amerikát, de valós gazdasági hajtóerők híján ennek hatásai tiszavirág-életűnek bizonyultak. További évszázadokra, az európai népesség növekedésére és az öreg kontinens nemesfémkészletének leapadására volt szükség ahhoz, hogy a 15-16. század hajósai nyomában már valódi telepesek érkezzenek, akik ezúttal már hosszú távra megvetették a lábukat az (európaiak számára) új világban. Ami a kisbolygóbányászatot illeti, a közeljövőben bizony bekövetkezhet egy nagyon hasonló helyzet, s egyre többen hangoztatják a Marson való tartós megtelepedés ötletét is. Megjegyzendő azonban, hogy mindez már a jelenlegi, sőt az ötven évvel ezelőtti technológiával is lehetséges lenne, ahogy Eriksson expedíciója és az Apollo is megtörténhetett annak idején. A lényeges különbség tehát a valódi történelmi szükségszerűségben rejlik, s ennek a tizenötödik század végén, illetve most jött el az ideje.
Nem tűnik viszont úgy, hogy léteznek olyan hasonló hajtóerők, melyek belátható időn belül más bolygórendszerek helyszíni felderítésére, vagyis csillagközi utazásokra és gyarmatosításra sarkallnának minket. Igaz, mindez a Star Trek univerzumában sem magától jött: a 2063-as első földönkívüli kapcsolatfelvétel (first contact) nélkül alighanem szépen itthon maradtak volna ők is. Hogyan mehetnénk mégis el a csillagokig, kicselezhetjük-e a fénysebességet, vagy ha nem, esetleg megvalósíthatjuk-e az örök életet, hogy legalább megérhessük a célbaérést? Érdekeset beszélgettünk ezekről és még sok másról is, hallgassátok szeretettel!
emTV.hu // Parallaxis // fotó: Blue Origin // cikk: Vincze Miklós
