Szerencsére legújabb epizódunkban végre – e sorok írójának nem kis örömére – leszálltunk a rettenetes égszakadás-holdindulásos, nukleáris leguános, városromboló földönkívülis vonatról és egy valóban ízig-vérig sci-finek tekinthető filmet boncolgathattunk, vagyis egy olyat, amiben a "sci-" előtag nem csupán megszokásból, díszítőelemként szerepel, hanem valódi, keményvonalas tudományosságot takar. Ez a mozi pedig nem más, mint Christopher Nolan Interstellar – Csillagok között című munkája, amihez nem kisebb kaliberű fizikus, mint az időközben a gravitációs hullámok detektálásában való részvételéért Nobel-díjjal jutalmazott Kip Thorne szolgáltatta az alapötletet és a szakértelmet.
Mindez azonban közelről sem jelenti azt, hogy ne lenne tele a film vad, az ismert (értsd: bizonyítékokkal alátámasztott) fizikai valóságtól alaposan elrugaszkodott elemekkel. Kezdve azzal, hogy létezhetnek-e a vásznon látottakhoz hasonló jellegű és méretű bolygók egy – számításunk szerint szinte lehetetlenül gyorsan forgó – feketelyuk eseményhorizontjának közvetlen közelében, létrejöhetnek és megmgaradhatnak-e egyáltalán az oda vezető utat lehetővé tevő Einstein–Rosen-hidak (köznapi nevükön féregjáratok), arról nem is beszélve, hogy léteznek-e párhuzamos "bránvilágok", melyek között azért a gravitáció mégis kapcsolatot teremthet. Hát az időparadoxonokkal, az oksággal, a kronológiavédelmi elvvel mi a helyzet?
Egy szó mint száz, ott még nem tartunk, hogy fizikakönyvek helyett az Interstellar megtekintését kellene feladni a gyerekeknek, ám Kip Thorne arra mégis nagyon figyelt, hogy semmi olyasmi ne kerüljön bele a műalkotásba, ami konkrétan ellentmond az általunk megismert fizikai törvényeknek. Márpedig ez nem kis dolog. A természettudományoktól messzebb állók gyakran gondolják, hogy az elméleti fizikusok szinte "bármit kitalálhatnak", amit úgysem lehet ellenőrizni. Ám ha az ember valóban nekilátna kiagyalni a mindenség egy forradalmian új fizikai elméletét egy youtube-kommentelő fotelszakértő naiv lelkesültségével, nagyon hamar szinte áthatolhatatlan falakba ütközne. Ugyanis teóriájának nem szabad ellentmondásba kerülnie mindazon megismert eredményekkel, igazolt elméletekkel, melyeket milliószor, nagy pontossággal ellenőriztek kísérletekkel a korábbi kutatók generációi. Márpedig ez meglepően lecsökkenti az elméleti fizikus mozgásterét. Valójában olyannyira, hogy egy kezünkön megszámolhatjuk, hogy hány olyan "minden elmélete"-jelölt marad talpon, ami speciális esetként mindazt képes tartalmazni, amit eddig ügyesen megtanultunk a világról. Tehát habár elborult fantáziálás ugyan az Interstellar fizikája, nagyon-nagyon okosan van "elborulva".
Az mindenesetre önmagában csodálatos, ahogy a film megjeleníti a feketelyuk eseményhorizontja körül örvénylő anyagot, illetve azt, hogy ennek képét miképpen torzítja el a ténysugarakat meghajlító téridő-görbület. Ehhez nem kellett elszakadni a valóságtól, sőt: Kip Thorne maga tanította meg a CGI-szakembereknek az általános relativitáselmélet vonatkozó egyenleteit, melyek alapján a trükkmesterek valóban megalkották az égitest körüli tér számítógépes modelljét, s minden részlet, amit a vásznon látunk a Gargantua körül az Einstein-egyenletek valódi megoldásaiból származik, olyannyira, hogy a filmhez készült szimulációkból még szakcikk is született.
De tudunk-e esetleg mégis tudománytalanságot találni ebben a filmben? Mennyire életszerű az egész történet alaphelyzete? El tudnánk-e annyira rontani ezt a bolygót, hogy máshova kellene innen költöznie az Emberiségnek? Megannyi érdekes kérdés, melyeket igyekeztünk alaposan kivesézni a legfrissebb podcastben. Hallgassátok szeretettel!
emTV.hu // Parallaxis // cikk: Vincze Miklós // borítókép: InterCom // kép: DNEG / Warner Bros
