A Sokolébresztő témája ezúttal a negyvenöt éve startolt Voyager-űrszondák máig tartó küldetése volt: a Voyagerek a hatalmas gázbolygókat végiglátogatva jelenleg már a csillagközi térben repülnek és néha zavarbaejtő adatokat küldenek haza. Hogyan kezdődött az utazás, ki volt az a zseni, aki észrevette, hogy 175 évente egyszer "egy csapásra" meg lehet ejteni ezt a hatalmas kirándulást, és mit is jelent pontosan az, hogy a Voyagerek "átlépték a heliopauzát"? Ilyesmikről szólt a legújabb Sokolébresztő.
Gary Flandro harmincéves űrmérnök-doktorandusz 1964-ben, amikor a NASA pasadenai Jet Propulsion Laboratory-jában (JPL) teljesített nyári gyakorlatot, észrevette, hogy 1977-ben lehetőség nyílik majd gravitációs hintamanőverek sorozatával, vagyis minimális hajtóanyag-igénnyel és szinte maximális gyorsasággal végiglátogatni a Naprendszer külső bolygóit. A felismerés szerencsére értő fülekre talált: amikor a JPL legendás igazgatója, Bill Pickering és vezető kutatója James Van Allen (néhány évvel korábban mindketten alapvető szerepet játszottak az első amerikai műholdak megalkotásában), értesültek az égimechanika kínálta kihagyhatatlan lehetőségről, ami négy-öt emberöltő alatt csak egyszer áll elő, igyekeztek minden követ megmozgatni, hogy pénzt és politikai támogatást szerezzenek a Grand Tour fantázianevű akcióhoz. Hat évvel a nagy felfedezést követően végül sikerült az akkori elnök, az űrkutatási ügyekben amúgy eléggé szűkmarkú Richard Nixon áldását is megszerezniük a projektre. A Grand Tour tervezői ekkor még hatalmas űrszondák indításával kalkuláltak, melyekhez talán az Apollo-programhoz kifejlesztett Saturn-rakétacsalád valamelyik tagjára is szükség lett volna. Ennek megfelelően a projekt előirányzott költségvetése is akkorára nőtt, hogy 1971-ben a Kongresszus végül elkaszálta a javaslatot. Nagyon úgy tűnt, hogy a 175 évente adódó ziccerhelyzetet az Emberiség mégiscsak ki fogja hagyni.
Szerencsére azonban nem így kellett történnie. 1972-ben támogatást kapott a Mariner-űrszondák következő generációjának terve, amelyekkel elsősorban a Szaturnuszt, és annak legnagyobb és legérdekesebb "ősföld-szerű" holdját, a Merkúr bolygónál is nagyobb Titánt tervezték megvizsgálni. A JPL tervezői azonban nem feledkeztek el a Grand Tour pályaszámítási eredményeiről, s hogy, hogy nem, a Mariner-12 fedőnevű űrszondának éppen olyan pályát határoztak meg az 1977-es indítási ablakra, amely lehetővé tette a végigrepülést a Gary Flandro-féle csodálatos útvonalon. Hivatalosan azonban a szonda küldetését mindössze öt évesre tervezték, céljául pedig a Jupiter és a Szaturnusz melletti elrepülést jelölték ki. Ha a Mariner-12 neve nem cseng ismerősen a fanatikusabb űrrajongóknak sem, az nem meglepő. A 11-es és 12-es számú "tengerészek" ugyanis a NASA névpályázata nyomán végül Voyager-1 és -2 (utazó) néven váltak világhírűvé.
A szenzációs űrfelvételeiken kívül a szondapár alighanem a Voyager Aranylemezről a legismertebb. Ez talán minden idők egyik legabszurdabb hang- és képgyűjteménye, amelyet a legendás csillagász, Carl Sagan ötlete nyomán "kozmikus palackpostaként" a Naprendszert örökre elhagyó űrszondákra csavaroztak a hipotetikus becsületes megtalálók számára. Természetesen ez is végighallgatható az Internet Erejével, de ha valaki könnyedebb és földlakók számára informatívabb tartalomra vágyik, az ne hagyja ki a Sokolébresztőt sem. Hallgassátok szeretettel!
emTV.hu // Parallaxis // cikk: Vincze Miklós // borítókép, fotó: NASA / JPL
