A legfrissebb Sokolébresztőben a témánk ezúttal a biomimetika, vagyis az a tervezési módszer, amelyben növényektől és állatoktól lesnek el műszaki megoldásokat a mérnökök és a kutatók. Szó esik többek között gekkótalpakat utánzó ragszalagról az űrállomáson, juharmag-szárnyprofilokról marsi drónokon, illetve bolygófelszíneken araszoló gépkígyókról is.
Jómagam 2008 óta nem foglalkoztam ezzel a témával, azóta, hogy még egyetemista koromban tartottam egy előadást az IAC konferencián, amely azt boncolgatta, hogy egy bolygófelszín felderítéséhez milyen bio-inspirált technikákat lehetne alkalmazni. Most, másfél évtizeddel később a Sokolébresztő kedvéért újra szétnézve ezen az érdekes témán egészen elképesztő fejlődést tapasztalhattam, hasonlóan az űrkutatás és űrhajózás számtalan egyéb, jobban szem előtt lévő területéhez. Úgy tűnik, az evolúció több százmillió, sőt, milliárd éves "trial and error" fejlesztőmunkája olyan kreatív megoldásokat hozott létre, amilyenek egy saját köldökét nézegető mérnöknek vagy tudósnak sohasem juthatnának eszébe, de szerencsére egyre többen ismerik föl az ebben rejlő fantasztikus tanulási lehetőséget.
Egy fakopáncs agyára többszáz g-nyi gyorsulás hat, amikor csőrét 22 Hz frekvenciájú ütvefúróként használva beleveri a fába, a pomelo gyümölcs tízméteres magasságból esik le anélkül, hogy szétplaccsanna, s mindkettő olyan módszerekkel operál, amelyek kitűnően átültethetők a célégitestjükre nagy sebességgel lehuppanó űreszközökre. Egy kitinpáncélos bogár pedig szinte teljes egészében egy olyan szerkezet, amelyhez hasonló minidrónok konstruálása új dimenziókat nyithatna a Mars felderítésében. Nade mi a köze a kaméleon nyelvének és a gekkó lábának az űrszemét-gyűjtéshez, milyen algoritmussal keresi a prédáját az E. coli baktérium vagy a szitakötő, s mit gondol a biomimetikai alkalmazásokról egy hét és fél éves űrszakértő? Ez mind-mind kiderül a legújabb Sokolébresztőből. Hallgassátok szeretettel!
emTV.hu // Parallaxis // cikk: Vincze Miklós // borítókép: NASA-JPL // kép: Eye of Science
