Ezúttal egy nem mindennapi, középiskolásoknak való diákverseny, a CanSat Hungary lett a Sokolébresztő témája, amelyben tizenéves lányok és fiúk szerezhetnek közvetlen tapasztalatot majdnem-űreszközök tervezésében és építésében, amelyek aztán kisméretű rakétákon valóban felröppennek. Mikrofonvégre kaptuk Arnócz Istvánt, a Magyar Asztronautikai Társaság főtitkárát, Webb-fejlesztő barátunkat Detre Örs Hunort, aki szintén részt vesz a diákok mentorálásában, sőt a Nemzetközi Asztronautikai Szövetség (IAF) frissen megválasztott alelnökét, Michal Brichtát is, akit Szlovákia űrkutatásáról is beszámoltattunk.
Tizenegy-két évesen szuborbitális rakétakísérletet akartunk végezni Budafokon, áldott emlékű Nagymamám kertjében barátaimmal, a szomszéd gyerekekkel. A kilencvenes évek közepetáján történt mindez, így internetünk még nem volt, szakértelmünk végképp nem, lelkesedésünk viszont annál inkább. Mivel a teszt olyan, a felnőttek szerint veszélyes elemeket igényelt, mint például egy petróleumba áztatott rongy (a pincében talált petróleumlámpából csapoltuk ki suttyomban a folyadékot), amely valamiféle gyutacsként funkcionált volna, természetesen szupertitkos volt a vállalkozás. A műanyag csőből készített és karton-vezérsíkokkal felszerelt Sigma fedőnevű rakétánk tetején egy narancssárga kindertojás-belsőben egy pók kapott helyett kísérleti állatként. A teszt "tudományos" célja annak felderítése volt, hogy a jobb sorsa érdemes nyolclábú kibírja-e a starttal és a visszazuhanással járó gyorsulásokat. A projekt kudarcba fulladt: mivel épp hó borította a "lőteret", s a hőmérséklet fagypont alatt mocorgott, a rakéta be sem gyulladt. Így hát nem robbantottuk fel akaratlan Molotov-koktélunkkal sem magunkat, sem a házat. (A pókot ez sem mentette meg, szegény halálra fagyott a starthelyen.) A kísérletsorozat már csak azért sem folytatódhatott, mert Nagyi utóbb megtalálta az ágy alá rejtett petróleumos rongyot (a szagát tekintve ez nem lehetett nehéz), s következhetett a jogos felelősségre vonás. Anyukám elég egyértelműen fogalmazott: "ha ilyesmit akarsz művelni, akkor tanulni kell, nem pedig ilyen partizánakciókat csinálni", s persze igaza lett. A Sigma nem szállt föl Budafokról (azaz Cape Budáról, ahogy hívtuk, stílszerűen), viszont manapság mégis a Nemzetközi Űrállomásra tervezek kísérletet, lényegesen kevésbé partizán-jellegű módszerekkel.
Mégis, érdekes belegondolni, hogy ez a fajta gyermeki fogékonyság, ami bennünk akkor megvolt arra, hogy megtapasztaljuk az űripari fejlesztések ilyesfajta diák verzióját egy megfelelő mentorral párosulva micsoda élményekhez és eredményekhez vezethetett volna. Fantasztikus hír, s óriási szerencse, hogy a mai hasonló érdeklődésű lányoknak és fiúknak immár van lehetőségük a lehető legkompetensebb szakértők által támogatva ilyesmibe belevágni! S ami erre lehetőséget ad, az a CanSat-verseny. A Magyar Asztronautikai Társaság által szervezett programban középiskolás csapatok tervezhetnek és építhetnek üdőitalos fémdoboz méretű szerkezeteket, amelyek valódi műholdak módjára méréseket végeznek, energiallátó és kommunikációs rendszerrel rendelkeznek, s kibírják egy rakéta startjakor fellépő gyorsulást és rázkódást. A legjobb tíz csapat dobozműholdja helyet kap a Budapesti Műszaki Egyetemen alakult BME Suborbitals csapat Athena-rakétáin, s áprilisban valódi repülést hajthatnak végre; ha nem is az űrbe, de jó másfél kilométeres magasságba. Erről a fantasztikus versenyről beszélgettünk a szervező-segítő csapat tagjaival, s bónuszként mikrofonvégre kaptuk a magyar CanSat-verseny iránt rendkívül érdeklődő Michal Brichtát is, aki a Szlovák Űriroda egyik osztályának igazgatója, s akit nemrég az űrtevékenységgel foglalkozó legtekintélyesebb nemzetközi szervezet, az IAF alelnökévé választottak. Beszélgetésünkben érintettük hát az IAF történetét, Szlovákia és az ESA kapcsolatát, északi szomszédunk kisműholdas programjait, sőt azt a kérdéskört is, hogy várhatunk-e a közeljövőben szlovák űrrepülést. Hallgassátok szeretettel!
emTV.hu // Parallaxis // cikk: Vincze Miklós // borítókép: MANT // kép: Vincze Miklós
