Vannak olyan alkotások, előadók, kulturális jelenségek, amelyek vagy akik egyszerűen szakterületük csúcsát képviselik. Még ha valaki esetleg az egész műfajt en bloc elviselhetetlennek is tartaná és mélységesen megvetné, még akkor is, pusztán objektív mérlegelés eredményeképpen is be kellene látnia, hogy ami Oszvald Marika az operett, vagy Marcell Duchamp a dadaista szobrászat világában, az a mindmeghalunk-ufós-csillagossávos-műanyaghazafias-trash-mozi-hőseposz zsánerében csakis a mindörökre felülmúlhatatlan A függetlenség napja lehet. Azt gondolom, hogy nem csak 1996-os gyermeki önmagunk mindent magába szívó nyiladozó elméje miatt égett a retinánkba vagy tudatalattinkba az a képsor, amikor Will Smith az ejtőernyőjébe csavarva vonszolja maga után a kaliforniai (vagy új-mexikói?) sivatagban a rusnya polipszerű űrlényt, vagy amikor az USA elnöke azt mennydörgi, hogy "atomot a bestiáknak". A városok fölött lebegő hatalmas csészealjak látványáról nem is beszélve. Szóval, habár sokat ekéztük manapság a stuttgarti német Roland Emerichet, de ezt az egyet meg kell neki hagyni: A függetlenség napjával új szintre emerte az amerikai katasztrófa-sci-fit. Az immár több mint negyedszázados filmről beszélgettünk a legfrissebb Parallaxis podcast keretében.
