A legújabb Sokolébresztőben nagy örömömre Detre Örs Hunor, a heidelbergi Max Planck Institut für Astronomie munkatársa vendégeskedett, aki gyerekkorában leginkább Mézga Aladár szeretett volna lenni. (Ez amúgy azért is különösen adekvát, mert én viszont Dr. Emzéperix "álnéven" szereplek űrös háttérműsorunkban.) Aladár, mint tudjuk, nagyon értett a különböző elektromos kütyük összeberheléséhez, s végül megalkotott egy felfújható űrhajót, amit egy hegedűtoknyi kis helyre össze lehetett hajtogatni. Éjszakánként aztán ezzel járt-kelt az Univerzumban, felderítve más naprendszerek lakható bolygóit. Hősünk végül nem lett ugyan Mézga Aladár, de ennél közelebb az aladársághoz kevesen juthattak: kitanulta a villamosmérnökséget, a fizikát és a csillagászatot, s ezután belecsöppent a huszonegyedik század egyik legnagyobb nemzetközi tudományos műszerfejlesztő-projektjébe, melynek célja egy horrorisztikusan kis helyre (ha nem is hegedőtok-méretűre) összecsomagolt kihajtogatható űr-óriástávcső létrehozása volt. Aladár űrhajójához hasonlóan ez a szerkezet lehetővé fogja tenni sok egyéb mellett azt is, hogy exobolygók légkörének összetételét vizsgálgassák vele, akár potenciális biomarkerek, életnyomok után kutatva. Az eszköz természetesen nem más, mint a várva várt James Webb Space Telescope (JWST), melynek egyik fő műszere a MIRI (Mid-Infrared Instrument) részint Örs vezetése alatt készült, s immár a Kourou-i indítóhelyen, Francia Guayanában várja az igazság, vagyis a start egyre csak halasztódó pillanatát.