Égszakadás, holdindulás! Létezik egy Roland Emmerich nevű, feltehetőleg kissé frusztrált stuttgarti születésű fazon, aki néhány évente menetrendszerűen porig rombolja New Yorkot és Los Angelest a filmvásznon. Nem véletlenül hívják ők hollywoodi berkekben úgy, hogy "master of disaster": ő tehető felelőssé az 1996-os Függetlenség napjáért (sőt a teljesen értelmezhetetlen húsz évvel későbbi folytatásért is), de ő adta nekünk a Godzillát, sőt az egy évtizede bekövetkezett apokalipszist részletesen bemutató 2012 című filmművészeti alkotást is. Ebből az illusztris felsorolásból is kiviláglik, hogy Emmerichet körülbelül annyira érdekelheti bármilyen filmbéli történés tudományos megalapozottsága, mint amennyire szülőföldjének hírhedt pornórendezőit foglalkoztatta a vízvezetékszerelés technikailag helyes bemutatása a kilencvenes években. Amikor amott (állítólag, ismerőseim szerint) mondjuk becsöngetett az unatkozó háziasszonyhoz a tetovált bajszos szaki a csavarkulcsos táskával, akkor már az első mondatokból gyorsan nyilvánvalóvá válhatott, hogy ez nem az a film lesz, ahonnan el lehet lesni a lefolyószifon-csere mesterfogásait. Egyszerűen csak kellett valami bugyuta kerettörténet, hogy Helga, Lothar és a nézők megkapják, amire vágynak. S amire vágytak, az nem a klasszikus értelemben vett duguláselhárítás volt. Emmerich és célközönsége hasonlóan van a tudománnyal: hangozzon el néhány szakkifejezés filmbéli társadalmon kívüli kockák szájából (lehetőleg ne maradjon ki, hogy "szingularitás") felvezetendő magát a zúzást, hogy mégiscsak legyen valami alibink itt ülni, de aztán gyorsan kapja meg végre a Chrysler building, ami jár! Ennek tudatában ültünk be új filmjére, a Moonfall című látványorgiára, de a "vízvezetékszerelők" szakszerűtlensége mégis megdöbbentett: ezek a forgatókönyvírók életükben nem láttak lefolyót, de talán még barkácsáruházat sem. Magyarul olyan szinten éltek vissza a tudmányos "tolvajnyelvvel", hogy arra még mi sem voltunk felkészülve. A cikk spoileresen folytatódik!
Az egész élmény leginkább úgy képzelhető el, mintha valamiféle gyíkemberes-ufós-szabadonébredős trashblog kommentjeiből vagy a mélyinternet legalján megbúvó konteó-fórumról szedte volna össze az alapanyagot a forgatókönyvíró. Kiderül, hogy a Hold egy mesterséges égitest, ami ráadásul üreges. Egy ősi kozmikus civilizáció építette, és küldte ide néhány milliárd éve egyfajta automatikus genetikai Noé bárkájaként a legutolsó pillanatban, mielőtt lemészárolta őket az általuk kifejlesztett, de ellenük forduló mesterséges intelligencia, ami valahogy bolygónyi csápos nanorobot-rajban öltött testet. És minden olyan élőlényt megzabál, akinél elektromos kütyü van. Igen. Ez a rosszcsont M.I., amely az isteni Halle Berry karaktere szerint "valamiféle öntudatos, önsokszorozó szingularitás" egy szép napon elhatározza, hogy a Holdat nekiirányítja a Földnek, úgyis minek az már, pusztuljanak a biológiai alapú életformák. Meg a Chrysler building.
A legviccesebb amúgy, hogy valóban létezik odakint a Hold mesterségességére vonatkozó összeesküvés-elmélet! Mindennek pedig az a mérési eredmény az ősforrása, amit az alábbi kép mutat. Ez nem más, mint az Apollo–12 érzékeny holdfelszíni szeizmométerének mérési adatsora (a három görbe a szerkezet három tengelye irányában mért kitérés az idő függvényében), arról a pillanatról, amikor 1970 áprilisában az (amúgy pórul járt) Apollo–13 rakétájának egy kiürült fokozata belecsapódott a Holdba és kissé megringatta azt. Manapság is történik ilyesmi, akkoriban viszont készakarva irányították égi kísérőnk felé ezt a jókora űrszemetet, épp azért, hogy egy mesterséges becsapódással vizsgálják a keltett holdrengéseket.
Az érdekesség abban rejlett, hogy a becsapódást követően órákon keresztül érezhető kilengéseket mutatott a holdfelszíni szeizmométer, miközben egy hasonló impakt hatására a Földön egy ugyanilyen műszer mutatója maximum percekig lengett volna ki. Az eredmény akkoriban megdöbbentette a kutatókat, akik között komoly vita dúlt a Hold belső szerkezetét illetően. Végül részint épp az ilyen adatok hatására alakult ki a tudományos konszenzus arról, hogy a Holdnak nincsen már olvadt magja a belsejében, hanem egy szilárd, kemény, halott világ, s emiatt kevéssé csillapodnak a belsejében a rengések. Természetesen az interneten valamilyen fotelszakértőnek aztán eszébe jutott, hogy a fenti adatsor egyértelműen arra utal, hogy a Hold azért "zúg, mint egy harang" mert valójában üreges, vagyis mesterséges. Emerich pedig csinált belőle egy zúzós katasztrófafilmet.
De nem állt meg ennyinél. Azt is megtudjuk ebben a két agyrohasztó órában, hogy a mesterséges Hold belsejében egy fehér törpe csillag működik. De hagyjuk is! Mi megnéztük a filmet, hogy Nektek ne kelljen, s alaposan körbejártuk a témát a legújabb podcastben Ádámmal, Magdival és Miklóssal. Hallgassátok szeretettel!
emTV.hu // Parallaxis // cikk: Vincze Miklós // fotók: Pixabay, NASA
