Az első csillagok 250-350 millió évvel a világegyetem keletkezése után jöttek létre a University College London és a Cambridge-i Egyetem tudósai vezette nemzetközi csillagászcsoport közös tanulmánya szerint. A brit Királyi Csillagászati Társaság folyóiratában közzétett kutatásuk azt jelzi, hogy az amerikai űrkutatási hivatal James Webb űrteleszkópja, amelyet novemberben terveznek a világűrbe juttatni, elég érzékeny lesz ahhoz, hogy közvetlenül megfigyelje a galaxisok születését. Hiszen a világegyetem tágulása, és a fénysebesség miatt minél távolabbra látunk el az univerzumban, annál régebben történő dolgokat figyelhetünk meg.

“Ha ma este az égre nézünk, csodás jelenségnek leszünk szemtanúi: a Hold távcső nélkül is akkorának fog látszani, mint a telehold szabad szemmel!” Szabó M. Gyula fenti, mára szállóigévé vált mondatát gyakran felemlegetjük, ha a szuperholdról van szó. Nem véletlenül, hisz’ ebben a mondatban minden benne van, ami erről a természeti jelenségnek nem nevezhető dologról szól: a szenzáció látszata és az egyszerű, kicsit talán fapados magyarázat.

Küldetésének első három hónapja alatt sikeresen működött az első magyar fejlesztésű asztrofizikai kisműhold, a GRBAlpha – közölte az Eötvös Loránd Kutatási Hálózat Csillagászati és Földtudományi Kutatóközpontja (ELKH CSFK) hétfőn az MTI-vel.

Levéltárost keres a Cambridge-i Egyetem könyvtára Stephen Hawking fizikus tízezer oldalas achívumának katalogizálására, amelyet közkinccsé akarnak tenni az interneten, és amelyet kutatási célokra is felhasználhatnak a jövőben a tudósok.

Elindult a Rezsabek Nándor ScienceBlog TikTok-csatornája. A hazai tudománynépszerűsítés tekintetében úttörő Planetology.hu TitTok-csatorna után a ScienceBlog is elérhető már a kevéssé szofisztikált, ellenben hatalmas tömegeket vonzó közösségi média felületen.

A legújabb Sokolábresztőben az űrtevékenység és a csillagászat aktuális hírei közül mazsolázgattunk kitűnő asztrofizikus barátunkkal Werner Norbival. Nem volt könnyű kiválogatni, hogy mi férjen bele szűk egy órába, ez a nyár ugyanis a legkevésbé sem tekinthető uborkaszezonnak ami ezt a témakört illeti. Mi több, sok szempontból történelminek tekinthető az előttünk álló időszak. Alig egy hónap múlva például először kerül sor arra, hogy egy testvérpár egyszerre utazik a világűrbe, ráadásul a két férfi egyike sem űrhajós. Viszont egyikük a bolygó egyik leggazdagabb embere. Hivatásos asztronauta nem is ül majd a kabinban, annak ellenére, hogy a legelső alkalommal fordul majd elő, hogy ez az űreszköz embereket szállít a fedélzetén. Természetesen az Amazon-tulajdonos Jeff Bezosról, öccséről Markról és a Blue Origin New Shepard űrhajójáról van szó, amely tehát július 20-án, Armstrong Holdra lépésének évfordulóján röppen fel a Kármán-vonal fölötti térségbe Nyugat-Texasból. A harmadik utas pedig legalább ennyire formabontó módon szintén egy civil (kiléte eddig ismeretlen), aki egy árverés nyerteseként, potom 28 millió dollár befizetésével vásárolta be magát a személyzetbe. Viszont még így is könnyen megeshet, hogy egy másik csilliárdos űr-CEO beelőzi a Bezos-tesókat, ugyanis a Virgin Galactic igazgatója, a szintén nem éhbéren tengődő Richard Branson a hírek szerint maga is űrrepülésre készül "saját" hajóján a SpaceShipTwo-n, amire akár már július 4-én, vagyis a függetlenség napján sor kerülhet. Ebből bizony úgy tűnhet, mintha az űrtevékenység mostanában a szupergazdagok önmegvalósító ego-tripje, indokolhatatlanul, szinte erkölcstelenül drága szórakozása lenne. De persze azért nem csak erről van szó.

Mindig is foglakoztatott az a kérdés, hogy vajon tényleg őszinte-e a mosolyuk az űrhajósoknak, amikor zöld leveleket rágcsálnak a Nemzetközi Űrállomáson? Ennek eredtünk nyomába a Planetocast legújabb epizódjában. De, hogy elérkezzünk az űrsalátákhoz, több kérdést is körbejártunk.

A legfrissebb Sokolébresztőben folytattuk a "régi kor árnya felé visszamerengést", vagyis a hatvan évvel ezelőtti űresemények kitárgyalását. Ezúttal azonban nem egy űrhajó, rakéta, vagy műhold küldetéséről emlékeztem meg, hanem a legendás John F. Kennedy történelmi beszédéről, melyet 1961. május 25-én tartott a Capitoliumban az alsó- és felsőház egyesített ülése előtt, a "sürgős nemzeti szükségletek" (urgent national needs) témakörben. Az alig négy hónappal korábban beiktatott, pimaszul fiatal elnököknek (az akkor 43 éves Kennedynél máig nem választottak meg ifjabbat az USA történetében) nem indult valami fényesen a szekér: a nemzetközi helyzet természetesen épp fokozódott, a CIA inváziós csapatának puccskísérletét csúfosan visszaverte a kommunista Kuba, ráadásul a szovjetek embert juttattak a világűrbe Gagarin személyében, három héttel megelőzve az Egyesült Államokat. Szükség volt hát egy látványos bejelentésre, egy olyan ötletre, amiért egy nemzet, sőt az egész világ lelkesedni tud, valamire, ami megragadja az emberi képzeletet még annál is jobban, mint a szovjet ember útja a világűrbe. S Kennedy döbbenetes természetességgel ekkor azt mondta: "úgy hiszem, e nemzetnek el kell köteleznie magát annak a célnak az elérése érdekében, hogy még az évtized vége előtt embert juttasson a Holdra és biztonságban vissza is hozza a Földre."

"A világ, amely már ötször véget ért, most újra elpusztul!" – Ha filmet forgattunk volna, talán egy ilyesmi mondattal promotáltuk volna a Planetocast első adását, mely az egyre-másra bekövetkező, és ugyanígy el is maradó világvégéket mutatja be. Ki ne találkozott volna olyan hírrel, miszerint egy aszteroida / bolygóegyüttállás / rejtélyes jóslat / ezredforduló pusztítja el szeretett világunkat? Azt már mondani sem kell, hogy ezeket a híreket nem tudományos-ismeretterjesztő szakfolyóiratokban olvassuk. Vettünk hát egy nagy levegőt és belevetettük magunkat a világvégék sűrűjébe!

Van valaki "odakint"? Ha nincs, miért nincs? A kérdés évszázadok óta foglalkoztatja az Emberiséget, s ennek megfelelően sokan sokféle választ próbáltak adni rá. Volt, aki a tudomány módszereivel, mások a szabadabb, művészi intuíció segítségével, s akadtak, akadnak szép számmal olyanok is, akik eléggé káros, áltudományos hozzáállással közelítették meg a Fermi-paradoxonként is ismert problémát. Vagyis azt, hogy miért nem látunk nap mint nap földünkívüli űrhajókat repkedni a Naprendszerben, vagy miért nem tudjuk befogni legalább a Proxima Centauri környékéről nagy rádiótávcsöveinkkel az ottani híradót, miközben ők odaát (ha léteznének) gond nélkül tudnák nézni a CNN négy évvel korábbi adását. A kérdést azonban meg is fordíthatjuk: honnan tudhatjuk biztosan, hogy nem járt semmiféle idegen civilizáció bolygónk kozmikus környezetében az elmúlt százmillió vagy akár csak néhány ezer évben? Hiszen régészek, geológusok és paleontológusok áldozatos és igen sokszor a vakszerencse által vezérelt feltáró munkájának köszönhető csupán, hogy egyáltalán tudhatunk valamit a saját távoli múltunkról itt a Földön. De amekkora hiányosságok tátonganak ismeretanyagunkban, abba éppenséggel nyugodtan belefére akár az is, hogy például a jura korszakban egymásnak adták a kilincset az erre járó kis zöld emberkék. De még ha így is volt, akkor sem igen reménykedhetünk realisztikusan abban, hogy széles e Földön látogatásaik bármiféle nyomára bukkanhatunk. Ha akár egy Tokió vagy New York méretű milliós partmenti metropoliszt is építettek volna, a kéregmozgások mostanra minden bizonnyal eltűntették volna ennek minden nyomát, ahogy a mi hasonló nagyvárosainkat is el fogják ezen az időskálán. Mit tehetünk hát? Hova menjünk régészkedni, ha ET nyomára szeretnénk bukkanni? A legújabb Sokolébresztőben ezzel a kérdéskörrel foglalkoztam.

A podcast adások tekintetében ötvenedik Parallaxisban az eredeti rádióműsor alapítója Sasi, valamint régi harcostársa, Kid mellett a műsor korai időszakában rendszeres vendégként felbukkanó Rezsabek Nándi társaságában idézzük meg a múltat bő negyven percnyi bő öntömjénezés közepette.

Éppen a Star Wars: Az ébredő Erő bemutatójának idején lőtte ezt a fotót a Hubble űrtávcső erről a kozmikus, kettős pengéjű fénykardról, erről a fantasztikusan gyönyörű, úgynevezett HH24 Herbig-Haro jetről. A kép középpontját egy sötét, jedi-szerű porköpeny takar el, miközben egy újszülött csillag ikersugarakat lő ki az űrbe, melyről az idei május 4-i Star Wars ünnep apropóján emlékezett meg az amerikai űrhivatal.

"Legyen az ország kicsiny, s a nép kevés; bármily sok szerszám volna, ne éljenek vele; az emberek halálukig ne bolyongjanak messzire..." javasolta Lao-ce a Tao Te Kingben (Weöres Sándor versfordítása szerint legalábbis) két és félezer évvel ezelőtt. Azóta elég sok víz lefolyt a Jangcén és a Középső Birodalom, a bolygó legrégebbi folytonosan létező államalakulata immár nem csak a nemzetközi, hanem bolygóközi viszonylatban is megkerülhetetlen szereplővé kezd válni. A folyamat természetesen messze nem korlátozódik az űrtevékenységre: a kínai térhódítás a gazdaság, a politika, a technológia és a tudomány majd minden területén világosan tetten érhető. A jelenség nem váratlan és nem is új; mégis, az elmúlt évek néhány látványos űreseménye talán minden másnál jobban jelzi ezt az átrendeződést. A kínai űrprogramot sokáig és nem is ok nélkül vádoltuk azzal, hogy finoman szólva nagyban építettek a hetvenes-nyolcvanas évek szovjet tapasztalataira. De okosan csinálták: nem egyszerűen felvásárolták az eszközöket a rendszerváltás után legatyásodott Oroszországtól a kilencvenes években, hanem létrehozták a megfelelő űripari infrastruktúrát és ezzel párhuzamosan a legjobb nyugati egyetemeken kineveltettek egy profi mérnökgenerációt. Mindezek segítségével immár saját maguk is képesek legyártani, sőt továbbfejleszteni, tökéletesíteni, korszerűsíteni például a Szojuz-programból, vagy éppen a Mir-űrállomásról örökölt megoldásokat. A hétfői Sokolébresztőben az első kínai modulűrállomás első egységének startja apropóján Szentpéteri Lászlóval, a kelet-ázsiai űrprogramok szakértőjével beszélgethettem egy jót, ráadásul élőben.