A negyedik évad minden bizonnyal mély nyomot hagy majd a Parallaxis Univerzum történelemkönyvében. Az [emdé] média által készített tudományos és fantasztikus podcast és blog életében ugyanis gyökeres változások történtek már eddig is, a java pedig még csak most következik! Planetocast néven a Parallaxis csapatától megszokott infotainment stílusú, új ismeretterjesztő podcast-sorozat indul hamarosan!
Amikor ez a név felmerül, kinek nem az East Houston Street-i laboratóriumában nagyfrekvenciás spiráltranszformátora előtt ücsörgő Roger Boscovich Theoria Philosophiae Naturalis című könyvét olvasó félig talán őrült félig földönkívüli tudós jut eszébe? Mert ki ez a szerb fickó? Vagy horvát? Ezt délvidéki testvéreink mai napig nem tudják eldönteni, hiszen ezt a csodabogarat mindenki saját jószágának szeretné. És teljesen érthető ez az igényük, hiszen egy ilyen lángelme nem sűrűn születik az öreg kontinensen. Sőt, mutasson valaki egy hozzá hasonlót!
"Ezermillió tévéképernyőn jelent meg egy parányi, jellegtelen henger, s növekedett másodpercről másodpercre. Mire méretei megkétszereződtek, már senki sem gondolhatta, hogy a Ráma természeti tárgy." A Randevú a Rámával című klasszikusában Arthur C. Clarke leír egy rejtélyes égitestet, amiről nagy sebessége folytán bebizonyosodik, hogy nem lehet naprendszerbeli eredetű. A Rámának keresztelt objektumot a regényben egy automatikus távcsőrendszer pillantja meg, melyet egyébként elsősorban "űrvédelmi" célból, veszélyes kisbolygók felderítésére üzemeltetnek. A 2130. évben történő felfedezést követően aztán sebtiben oda is küldenek hozzá egy fényképező űrszondát, s ekkor derül ki minden kétséget kizáróan, hogy a Ráma nem más, mint egy kihalt földönkívüli civilizáció hatalmas szellem-űrhajója. Mivel Clarke regényei már több ízben bizonyultak profetikusnak, sokan nem tudtunk nem a Rámára gondolni, amikor aztán 2017 októberében egy űrvédelmi célból üzemeltetetett automatikus távcsőrendszer valóban megpillantott egy rejtélyes égitestet, melyről – a történelemben első ízben – a sebessége alapján csakugyan kiderült, hogy nem lehet naprendszerbeli eredetű.
"A Balti-tenger mellett fekvő Stettintől az Adriai-tenger mentén fekvő Triesztig vasfüggöny ereszkedik le Európára. E vonal mögött vannak Közép- és Kelet-Európa régi államainak összes fővárosai - Varsó, Berlin, Prága, Bécs, Budapest, Belgrád, Bukarest és Szófia. Mindezek a híres városok és országok lakossága a szovjet szférában fekszik, és valamilyen formában alá vannak vetve nemcsak a szovjet befolyásnak, hanem Moszkva egyre nagyobb mértékű ellenőrzésének." Winston Chrchill 75 éve elhangzott fultoni beszédének e legendás részlete olyan tűpontosan leírta a világháborúk utáni Európa geopolitikai helyzetét, hogy onnantól kezdve keleten és nyugaton folyamatosan a "vasfüggöny" szóval hivatkoztak a láthatatlan (illetve helyenként nagyon is látható) választóvonalra a két világrend között. Ahogy korábbi űrtörténeti adásainkban is megbeszéltük: minden hihetetlen szépsége és alapvetően békés jellege ellenére az űrtevékenység kezdetei végső soron a bolygó legpusztítóbb fegyvereinek célbajuttatására tervezett rakétákban gyökereztek. S természetesen az űr a hírszerzéshez, sőt a fegyverkezéshez is korábban elképzelhetetlen lehetőségeket nyitott, nem is beszélve a katonai hírközlésről és navigációról. Igen, például a GPS műholdrendszert, amelyet lassan minden kütyünk használ, az amerikai légierő üzemelteti, s elvileg bármilyik reggel ébredhet úgy az USA védelmi minisztere, hogy úgy dönt, megvonja tőlünk a szolgáltatást. A hétfői Sokolébresztőben Szentpéteri Lászlóval, az Űrvilág alapító főszerkesztőjével beszélgettünk az űrbéli hidegháborúról: tervezett és megvalósult katonai űrállomásokról, szédületes, néhol akciófilmekbe illő jelenetekről és propaganda-űrrepülésekről.
Fogjunk egy fiktív, középkori világban játszódó sorozatot, és fogjunk rengeteg, többdimenziós, célokkal és motivációkkal teli, fejlődésre kész karaktert, eljtsük bele őket az intrikák és hatalmi harcok mocsarába, adjunk hozzá a legnagyszerűbb filmzenékből, mindezt hintsük meg egy nagyon kevés fantasy elemmel és kész minden idők egyik legsikeresebb sorozata, a Trónok Harca. A George R. R. Martin által írt és az HBO által életre keltett filmsorozat nyolc évadot és hetvenhárom epizódot ért meg és bár az utolsó évad sokakban váltott ki visszatetszést, a Trónok Harca kétségtelen módon maradandó nyomot hagyott nemcsak a populáris, de cselekménye, karakterei, szállóigévé vált idézetei által a magaskultúrában is.
A héten századik alkalommal került adásba a Tilos Rádión a Sokolébresztő. Ez persze alkalmat ad némi visszatekintésre, úgyhogy most nekiláttam, hogy felelevenítsek néhány, számomra fontosabb mozzanatot az elmúlt időszakból, amelyekről kissé magam is elfeledkeztem. 2017. április 4-én, kedden kaptunk először lehetőséget a Tilos Rádióban, hogy kísérleti jelleggel, kétheti rendszerességgel csináljunk néhány műsort egy kiürült, reggel 7-es idősávban. A legelső Sokolébresztő-"pilot" csak nyomokban hasonlított a mostanira: a DJ Bohumil Holacsek (vagyis Vojnits Attila), Yano (Tas Janó) és Miles (Füleki András) vezette műsorban a rövid, alig egyórás műsoridő ellenére mindenféle téma helyet kapott és sok király hiányzene megszólalt. Meg persze a Felszabadulás Dala a jeles dátum tiszteletére. "Mert mi komolyan viccelünk."
1940-et írunk, már épp belesodródott Európa a második világháborúba a vén kontinensen, de az Újvilág még békésen szürcsölte a Coca-Cola-t a Niagara vízesésnél. Az első színes polaroid képünkön láthatnánk egy dagi kisegeret meg az őt üldöző kandúrt. Mozivásznon nézhetnénk az ősi macska-egér konfliktust. Műsorvezető társaim életében is vígan kergetőztek ezek a bundás példányok. A legújabb Parallaxis Podcastban Miki, Nándi és jómagam, Erzsó emlékeinket felidézve immáron tudományos szemmel lettünk részesei ennek az archaikus harcnak. Az antigravitációs egér és a gumimacska párbaja komoly elemzés tárgya lett.
A ma délután 6-kor megjelenő Parallaxis epizódban Miklós és Nándi mellett debütál Bardóczné Kocsis Erzsó. A Coolstarz csillagászati szakkör oszlopos tagja szerkesztőként és cikkíróként már korábban csatlakozott a tudományos és fantasztikus ismeretterjesztő csapathoz. A negyvennegyedik epizód újdonsága, hogy ezúttal Rezsabek Nándor vezetésével zajlott a beszélgetés és a diskurzus, valamint az izgalmas kultúrális kitekintés.
"1957 őszén Washingtonban ült össze a Nemzetközi Geofizikai Kongresszus, amelyen a világ legkiválóbb tudósai vettek részt. Október 4-én este a szovjet tudósküldöttség fogadást adott a kongresszus résztvevőinek tiszteletére. A fehér asztal mellett a legkülönfélébb problémákról, tudományos kutatásokról, eredményekről beszélgettek: arról is szó esett, hogy vajon mikor sikerül az amerikaiaknak felbocsátaniuk az első mesterséges holdat. Este kilenc órára járt az idő (Európában már október 5-e volt), amikor Blagonravov professzort telefonhoz hívták. Néhány perc múlva a szovjet tudós visszatért a terembe, és nyugodt hangon közölte: Hölgyeim és uraim! A Szovjetunióban sikeresen felbocsátották a világ első mesterséges holdját. Valószínű, hogy a közeli években, évtizedekben és évszázadokban nagyon sok televízió- és filmforgatókönyvet írnak majd az űrhajózás hajnaláról. Azt hiszem, ezeknek a filmeknek egyik legnehezebben rendezhető tömegjelenete lesz az, ami e szavakra a teremben lejátszódott. Volt, akinek a szó szoros értelmében nyitva maradt a szája, volt, aki valósággal megdermedt. Több tekintélyes tudós az asztalra ugrott és hurrázni kezdett. Egyeseknek az arcát irigység torzította el. Másokéra kiült a hitetlenség. Sokan a szovjet delegáció tagjaihoz rohantak, hogy gratuláljanak nekik, megöleljék őket. Többen némán ültek, és azon gondolkoztak, hogy mit is jelent az emberiség számára a bejelentett hír..."
Nem túl szerencsés, de igen találó hasonlat az újszülöttnek minden vicc új mondás. A tudománytörténet vizein evezve jól tudjuk ennek fontosságát. Újabb és újabb generációknak elmondani az egykor élt nagyok életrajzát, kutatói nagyságát, egy-egy csillagvizsgáló, laboratórium történetét, páratlan felfedezések epikus, bár sokszor banális háttérét. Galieo Galilein át Kulin Györgyig. Továbbá összekötni mindezeket: Kulinnak Galilei volt egyik példaképe, és senki nem tett annyit hazánkban az itáliai asztronómus évszázadokkal korábbi célkitűzéseinek megvalósításáért, mint ő maga. De bármennyire is közelebbi időben munkássága, immáron önnönmaga is történelem. Az idősebb generáció még közszereplőként ismerte, ugyanakkor a mai középnemzedékben már csak a csillagászat és a tudomány barátainak mond neve az átlagosnál többet – a fiatalabb nemzedékkel meg nekünk, tudománynépszerűsítőknek a feladatunk, mi több, közös felelősségünk munkásságának megismertetése.
2021-ben egymást érik a kerek űrévfordulók, így például idén lesz fél évszázada annak is, hogy először érkeztek emberalkotta tárgyak a Mars felszínére. A szovjet Marsz-3 űrszonda leszállóegysége 1971 december másodikán ráadásul állítólag sikeresen át is vészelte a NASA által mindmáig előszeretettel a rettegés hét perceként (seven minutes of terror) emlegetett leereszkedést a vörös bolygóra. A felszíni automata állomás annak rendje és módja szerint el is kezdte egy fényképrészlet közvetítését a földi központ, pontosabban a Mars körüli pályán repülő keringőegység felé. Ám sajnos alig húsz gyönyörű másodperc után, máig ismeretlen okból, örökre elhallgatott.
Amellett, hogy imádjuk az Apollo-programot és csodáljuk azt a tudományos-technikai forradalmat, amely az 1969-es történelmi holdsétához vezetett, ehhez sokszor valamiféle kellemetlen csalódottságérzet is társul az űrhajózást figyelemmel kísérők körében. Az Apollo ugyanis az örökös "bezzeg-gyerek", minden űrkutatási gigaberuházás etalonja. "Miért nem haladunk olyan ütemben mint akkor?" Illetve: "hogy lehet, hogy valamit a hatvanas évek technikai színvonala mellett meg lehetett valósítani, manapság pedig már nem vagyunk rá képesek?" – hallhatjuk ezerszer. Holott! Az Apollo épp attól egyszeri és megismételhetetlen, mert csakis olyan gazdasági-technikai-politikai konstellációban jelenhetett meg, amilyen talán két-háromszáz évente csak egyszer-egyszer adódik, s mindig gyorsan tova is tűnik. Vagyis az Apollo egy gyönyörűséges anomália volt, egy első fecske, messze megelőzve korát. Mátyás király tiszavirágéletű pompás kultúr-udvartartásának modern megfelelője. Nem valós gazdasági vagy tudományos igények kényszerítették ki, hogy megszülessen, hanem valamiféle múló nagyhatalmi presztízs. A jó hír viszont itt jön: az a fajta remélt látvány-űrkorszak, amit akkor oly sokan vártak hiába, most, fél évszázaddal később talán valóban elközelített. Ennek egyik jele, hogy az Emberiség megint a Holdra készül, de ezúttal hosszú távra tervezve.
Az emberi civilizációnak energiára van szüksége. Az űrben ezt nehezebb megoldani, mint a Földön, viszont a jövőbeli űrkolóniák számára létszükséglet lesz a folyamatos energiaellátás. Jelenleg napelemes paneleket használnak, viszont ezeknek több hátránya is van. Az űrben ki vannak téve az aszteroidák, vagy űrtörmelék által okozott károknak, a Marson a por jelenti a problémát. Éppen ezért a megoldást a nukleáris áramforrásokban keresik.
