A pareidolia egy pszichológiai jelenség, egy illozórikus érzet, melynek során például arcokat és alakzatokat vélünk felfedezni ott, ahol valójában nincs semmi ilyesmi. Biztos mindenki játszott már olyat, hogy a felhőkbe próbált valamilyen alakot belelátni. Nos, ekkor is a pareidoliának hódolt. De például ezen alapul a Rorschach-teszt is.
Maga a szó görög eredetű, a para vagyis rendellenes és az eidolon azaz kép szóból származik. Még Carl Sagan is foglalkozott vele, aki szerint ez egy evolúciós túlélési technika: az ember úgy alakult ki, hogy arcfelismeréssel különböztesse meg egymást, méghozzá minimális adatokból, nagy távolságból és csekély láthatóság mellett. Ez azonban oda is vezethet, hogy véletlenszerű képeket értelmeznek és a különböző mintákból arcokat, alakzatokat alakítanak ki.
Ha ezt beemeljük a csillagászat-űrkutatás világába, akkor a leghíresebb eseteket a Mars szolgáltatja. Kezdjük például a marscsatornákkal. Giovanni Schiaparelli a 19. században hivatkozott arra, hogy csatornákat (canale = természetes csatorna) észlelt a Marson. Az angol sajtó ezt chanelként fordította, ami viszont már mesterséges csatornát jelent. Percyval Lowell erre építtetett egy csillagvizsgálót, hogy ezeket a formákat észlelje. Komplett csatornarendszereket látott. Leírta, ahogy a csatornák pókháló-szerűen befedik a bolygót, a sarkokról vizet szállítva a sivatagos területekre. Ezt azonban más csillagászok nem támasztottak alá.
Évtizedekkel később derült ki, hogy csupán a saját elméje csapta be. Addigra azonban mindenki elhitte, hogy e csatornákat intelligens lények építették, így az emberek egészen az első szondák megérkezésééig remélték, hogy van élet a bolygón. De ugyanilyen híres a marsi arc is. Ezt az 1970-es évek Viking szondák felvételeiből azonosították. A képek elkészülésekor egy kisebb hegycsúcs egy emberi arcra hasonlított, amiért aztán sokan mesterségesnek vélték. A későbbi, jobb minőségű képek azonban felfedték, hogy az érzékelésünket csupán a fény-árnyék viszonyok játéka csapta be.
Végül ott van a nem hivatalosan Happy Face névre keresztelt kráter, amely valójában felfedezője után Galle-kráternek lett elnevezve. Ennek belsejét a bolyón a klímaváltozásokkal kapcsolatos besugárzás és jégkiválás, szublimálás miatt koncentrikus alakzatok töltik ki. Bár a Mars is itt van a szomszédban, ne menjünk olyan messze! Saját holdunkon is számos ilyen alakzat van, talán a legismertebb az a három kráter, melyre sok amatőrcsillagász a holdi hóemberként szokott hivatkozni. E kráterek, a Ptolemaios, Alphonsus és az Arzachel valóban úgy helyezkednek el egymás mellett, hogy hóemberformájuk van.
Hasonló trió a Merkúron a Micky Mouse-kráter, mely hivatalos nevén ugyan Magritte, de az alakjuk valóban a klasszikus Disney-jelkép, Miki egér fejének sziluettjének tűnik. Ha messzebb megyünk, a Mimas, a Szaturnusz holdja kísértetiesen hasonlít a Halálcsillagra a Star Wars univerzumából. Ezt is egy kráter, méghozzá a Herschel okozza, melynek átmérője 130 kilométer, így a hold egharmadát teszi ki. Mélysége meghaladja a 10 kilométert, fala öt kilométerrel emelkedik környezete fölé. Közepén egy nagyjából hat km magas hegycsúcs található. Viszont hasonlít a Halálcsillag gyűjtőtányérjára, amelyben a bolygópusztító lézer nyalábjait fókuszálják. Egy városi legenda szerint George Lucas is erről mintázta a Halálcsillagot, ez azonban téves: bár a holdat már 1789-ben felfedezte William Herschel, a róla elnevezett krátert csak 1980-ban azonosították Voyager felvételekről, míg az első Star Wars film már 1977-ben elkészült.
Végül érdemes még megemlíteni a Naprendszer külső tartományában keringő Plutót. Sokáig mindenki csak egy szürke kis égitestként gondolt rá. Miután azonban a New Horizons 2015-ben elrepült mellette, mindenki rájött, hogy a Plutónak is van szíve.
emTV.hu // címlapkép: "Mars mentőakció" (2000) Touchstone / Spyglass // fotók: NASA
