A lepke álmodik engemet – szimulált világban élünk?

Parallaxis Podcast #37

2020. november 12. - Parallaxis Univerzum

Egy szép nyári reggelen Pamela Barnes-Ewing felébredt tágas texasi otthonában, álmatagon kislattyogott a fürdőszobába, s ott legteljesebb megdöbbenésére férje, Bobby görög torzókkal vetekedő duzzadó deltáit pillantotta meg a zuhany alatt. Meg a többi részét is. "Jó reggelt, szívem!" – mosolygott rá izmos válla fölött visszanézve a sármos olajmágnás. Nagymamám, aki nem a Southfork Ranchen, hanem egy nagykunsági parasztházban követte az eseményeket (majd' tízéves késéssel) a nagy, fekete-fehér, faburkolatos Orion tévé előtt ülve hangosan felsikoltott: "Jézusom! Bobby él!" S hasonlóan kapkodott a levegő után egy fél ország, illetve mindenki, aki rövid földi életéből értékes órák tömkelegét áldozta a Dallas című mérsékelten agyatlan, ámde meglepetésekben bővelkedő amerikai szappanoperára. Történt ugyanis, hogy egy egész évad lement úgy, hogy a filmbéli karakterek, nézők, sőt maguk a forgatókönyvírók is mindvégig úgy tudták, hogy mindenki kedvenc Bobbyja sajna tragikus hirtelenséggel elhunyt. Ám (volt az a pénz) egy bámulatos fordulattal azon az estén megtudhattuk: Pamela valójában csak álmodta az egész addigi történetszálat nekünk, Bobby pedig él, virul és ráérősen zuhanyzik! Hogy kerül mindez a Parallaxisra? Nos, a városi legenda szerint odaát, Ceaușescu országában állítólag futurisztikus sci-fi besorolással vetítették a nyugati jólétet arcunkba fröcskölő ikonikus sorozatot... De nem is ez a lényeg. Hanem, hogy a nagy Pamela-fordulat óta nem hagy minket nyugodni a gondolat: mi van, ha holnap arra ébredünk, mondjuk Texasban, vagy egy óriásbolyó légkörében lebegő ballonpolip haverjaink tásaságában, hogy mindaz, amit az életünknek hittünk, csak egy álom volt? Esetleg minket álmodik egy lepke, ahogy Dzsuang-Dszi és Szabó Lőrinc tűnődik? Vagy épp egy szimuláció az egész, valami halatmas számítógépes játék néha kicsit erőltetett fordulatokkal de eléggé tűrhető grafikával?

Vannak gyanús jelek. Mindjárt itt az Univerzum. Hogy tudniillik, úgy tűnik, egészen jól megérthetjük. Adva van az emberi elme, amit sok millió évnyi törzsfejlődés alakított olyan páratlan fegyverré, amellyel ez a sebezhető, rossz szaglású, nem túl gyors, nem is túl erős majomszabású a Naprendszer csúcsragadozójává válhatott. Nyilván nem is lepődünk meg azon, hogy sikerünk titka jórészt a valóságról alkotott megfelelő mentális térképben rejlik: agyunk olyan modellt alkot a világról, ami sikeresen leképezi annak túlélésünk szempontjából fontos elemeit. Ennek így is kellett lennie, különben mi is eltűntünk volna az evolúció süllyesztőjében. De az valami igazi misztérium, hogy ez az elme, ez a gondolkodásmód, s annak legtisztább leképeződése, a matematika alkalmas arra, hogy a világ olyan részeit is megragadhassuk vele, amihez semmilyen fejlődéstörténeti "érdekünk" nem fűződött? Miért van számunkra is értelmezhető rend a világban, miért érthetjük meg (legalábbis egy szintig) az elemi részecskék és a galaxishalmazok közvetlen tapasztalatainkról teljesen különböző világát is? Miért beszéli az agyunk a természet minden, tőlünk mégoly távoli rétegének "nyelvét"? Mert saját "képükre és hasonlatosságukra" formálták a fizika törvényei? Vagy egyszerűen arról van szó, hogy eleve csupán azt a részét érzékelhetjük a környezetünknek, amit fel is foghatunk? Ahogy Babits írja: "a mindenséget vágyom versbe venni, de még tovább magamnál nem jutottam". A fizikával is így volnánk? Einstein sem jutott túl a dolgon. Dunát lehetne rekeszteni a neten keringő kamu Einstein-idézetekkel, de az speciel, hogy "a világegyetemben az a legérthetetlenebb, hogy megérthető" tényleg tőle származik. S az egyszeri és megismételhetetlen Wigner Jenő Nobel-díjasunk sem véletlenül írt cikket a "matematika indokolatlan hatékonyságáról" a természettudományokban. Valójában amilyen triviálisnak tűnnek ezek a dolgok az elején, annyira hihetetlenekké válnak, ha jobban belegondolunk.

Márpedig mi belegondoltunk a legújabb podcastünkben. Ha például egy szimulált világban élnénk, ez a sok furcsaság valamelyest érthetőbbé válna. Ez a világkép, mintegy melléktermékként egyúttal arra is adhatna egy frappáns részválaszt, hogy miért nem találkoztunk eddig más, földönkívüli civilizációk képviselőivel. Sőt, talán megmagyarázhatná a Mandela-effektust is, vagyis a teljesen valótlan, mégis mindenkiben meglévő (de nem gerjesztett) tévképzeteket. Apropó, Mandela-effektus: tegye fel a kezét, aki szerint a Monopoly játék logóján szereplő kalapos-bajszos bácsinak van monoklija? Sokan vagytok. Nos, pedig nincs, soha nem is volt! Ott vannak továbbá a déjà vu-k is, melyekről a Wachowski-testvérek 1999-es klasszikus mozija óta mindenki tudja, hogy valójában "hibák a mátrixban". Álom, vagy egy bugos szimuláció, esetleg egy párhuzamos univerzumból átszüremlő adatfoszlányok okozzák ezeket a furcsaságokat? Nyilván mi sem tudjuk, de jó rendesen kibeszéltük, körüljártuk ezt a témakört is legújabb epizódunkban. Hallgassátok meg!