Russell L. „Rusty” Schweickartot, évadnyitó podcastunk különleges vendégét 1969-ben azzal bízta meg a NASA, hogy repülje be az Apollo-program ikonikus űrhajótípusát, a holdkompot. Ráadásul Schweickartnak a Spider (pók) névre keresztelt űreszköz fedélzetéről a nyílt világűrbe kilépve végre kellett hajtania a „hátizsákos”, vagyis önálló életfenntartó rendszerrel ellátott holdi szkafander első tesztelését is. Az űrsétát követően aztán a két űrhajó szétvált, s a Spider önálló manőverezésbe kezdett: ezzel ő és társa James McDivitt parancsnok lettek az első emberek, akik olyan járművel közlekedtek szabadon az űrben, amely nem volt képes visszatérni a Földre, hiszen csakis a vákuumban való használatra tervezték. Nyugodtan kijelenthető tehát, hogy az Apollo-9 minden idők egyik legambiciózusabb és legkockázatosabb tesztrepülése volt, amelyen a hajók rengeteg kritikus fontosságú rendszerét először próbálták ki. S ha nem sikerült volna mindez tökéletesen, Neil Armstrong nem tehette volna meg „kis lépését” mindössze négy hónappal később a Holdon. De szerencsére minden klappolt, a többi pedig már történelem.
Rusty Schweickartot alaposan kikérdeztük az Apollo-9 szédületes repüléséről. Szó esett a röhejesen komplikált űrhajó-összekapcsoló mechanizmusról, illetve, hogy hogyan koccant (döndült) össze a papírvékony falú Spider az anyaűrhajóval. Sőt arról is, hogy miért egyszerűbb az élet az űrhajón, mint a szimulátorban. Ám a ma már nyolcvanöt éves Schweickart nem az a fajta ősűrhajós, aki az Apollo-program után nyugton tudott volna üldögélni a babérjain. Ehelyett sok egyéb mellett alapítója és ötletgazdája lett az Association of Space Explorers (ASE) nevű nemzetközi szervezetnek, mely hozzá hasonló, tudatosan társadalomformáló szerepet vállaló férfiakat és nőket tömörít, akikben az a közös, hogy mindannyian megjárták már a világűrt. Az űrhajós-szövetség, mely idén novemberben éppen Budapesten tartja majd meg kongresszusát távolról sem valamiféle gittegylet. Aktuális globális problémák megoldásával foglalkoznak, melyekhez nem árt a kozmikus perspektíva. Például javaslatot tettek az ENSZ-nek egy operatív szakértői bizottság felállítására, amely a Földet fenyegető aszteroidák eltérítését koordinálná.
Minél jobban ismerjük egy ilyen veszélyes égitest pályáját, annál pontosabban meg tudjuk határozni, hogy elérheti-e bolygónkat. Ám a mindig jelen lévő mérési pontatlanságok miatt sohasem állítható teljes bizonyossággal, hogy egy ilyen kozmikus szikla- vas- vagy jégdarab elkerül minket. Az ASE által javasolt tanácsadó bizottság feladata lenne ezért többek között a megfelelő „riadókészültség-skála” felállítása is. Ha egy 12 kilométeres aszteroida jár erre például, amekkora a dinoszauruszok kihalásáért is felelős lehetett, még ha csupán egyetlen százaléknyi esélye is van annak, hogy eltrafál, azt is nagyon-nagyon komolyan kell venni. Ha viszont egy 10 méteres darabról van szó, akkor annyira azért nem. Az ilyen intézkedési szintek megállapítása azonban nem egyszerű, és mindenféle morális kérdést is felvet – ezért is fontos, hogy meglegyen a nemzetközi konszenzus, mondja Schweickart. Gondoljunk csak bele: az eltérítő művelet során a kisbolygó pályája, és ezzel a Földpálya-keresztezés várható időpontja szép lassan „mászik”. A művelet során nyilván lesz olyan szakasz, amikor a pályák metszéspontja, mielőtt „lekúszna” a Földgolyóról, átmenetileg az egyik ország területéről egy másikéra vándorol, nem éppen egyszerű politikai döntéshelyzeteket idézve elő. Ezt is részletesen megbeszéltük interjúnkban.
Rusty mellett ráadásul évadnyitónkban hallhatjátok először műsorvezető csapatunk új tagját, Ivanics-Rieger Klaudiát is, akitől többek közt azt is megtudhattuk, hogy mi az az Űrbatyu és hogy hol és mennyiért lehet Magyarországon egy laikusnak „menni egy kört” vadászgéppel. Hallgassátok szeretettel!
emTV.hu // Parallaxis // fotók: NASA, cikk: Vincze Miklós
