A Parallaxis Podcast Sztalkerről szóló epizódjának hosszabb és jobb változata már elérhető a támogatóink számára, a szerdai nyilvános premierig pedig az alábbiakban tíz érdekesség segítségével melegítünk a műsorra azzal, hogy bemutatjuk, miért is vált Andrej Tarkovszkij 1979-es filmje a tudományos-fantasztikus filmművészet egyik legkülönlegesebb darabjává, amelyet 45 éve, 1980. október 23-án mutattak be Magyarországon. Egy film, amely többször készült el, de majdnem nem készült el egyszer sem. Egy tiltott Zóna, amelyet valódi nukleáris katasztrófák ihlettek, és amely végül a valóságban is életre kelt. Tarkovszkij mesterműve nemcsak a filmművészetben, de a filozófiában, az ökológiában és a popkultúrában is mély nyomot hagyott. Kulisszatitkok, legendák és elméleti síkok találkozása – következzen tíz ok, amiért a Sztalker (1979) valódi időutazás az emberi lélek térképén.
Egy viszontagságos forgatás többszöri nekifutással
A Sztalker forgatása igazi próbatétel volt Andrej Tarkovszkij számára. A munkálatok 1977-ben kezdődtek, ám a rendező mindössze 45 évesen szívrohamot kapott a forgatás közben. Rövid lábadozás után folytatták a munkát, de a felvett anyag jelentős része váratlanul tönkrement a film laborálásakor. Kiderült, hogy a Moszfilm stúdióban nem tudták megfelelően előhívni az új típusú Kodak nyersanyagot, amelyet a nyugatnémet koprodukció biztosított – így az addigi felvételek használhatatlanná váltak. Tarkovszkij a sokk miatt második szívrohamot is kapott, mégis kitartott: felépülése után, rendíthetetlen elszántsággal, lényegében újraforgatta a filmet szinte a semmiből, kisebb változtatásokkal. Ez a példa nélküli nehézség is hozzájárult ahhoz, hogy a Sztalker végül a rendező egyik legnagyobb kihívást jelentő, de legsikeresebb alkotásává vált.
Irodalmi alapok és eltérések a regénytől
A film alapjául az orosz sci-fi írópáros, Arkagyij és Borisz Sztrugackij Piknik az árokparton című regénye szolgált, ám Tarkovszkij csak kiindulópontnak használta a könyvet. A titokzatos Zóna helyszíne és a sztalker mint vezető figurája megmaradt, de a történet és a hangsúlyok gyökeresen megváltoztak. Míg a regényben földönkívüli látogatás nyomán maradt hátra a Zóna tele bizarr, fizikai törvényszerűségeket meghazudtoló csapdákkal és idegen eredetű tárgyakkal, Tarkovszkij filmje ezeket a konkrét sci-fi elemeket háttérbe szorítja. A rendezőt a Zóna filozófiai és spirituális vonatkozásai érdekelték: az emberi vágyak természete, a hit és boldogságkeresés kérdései. Ennek eredményeként a Sztalker egy meditatív, nyitott értelmű történet lett, tele csenddel és elmélkedéssel, ahol a néző inkább a szereplők lelki utazását követi, semmint egy akciódús sci-fi cselekményt. Érdekesség, hogy a Sztrugackij fivérek a forgatás után kiadtak egy Stalker című regényt (oroszul Машина желаний, magyarul nagyjából A kívánsággép) – ez már a Tarkovszkijjal közösen írt korai forgatókönyv-változaton alapult, és még inkább tükrözi a film szellemiségét.
A Zóna valós ihletői és a forgatási helyszín veszélyei
A filmben a Zóna eredetét homály fedi – találgatják, hogy egy meteorit becsapódása, egy titkos kísérlet vagy akár egy atombaleset hozta létre ezt a tiltott területet. Valójában Tarkovszkijt egy megtörtént környezeti katasztrófa inspirálta: 1957-ben egy súlyos nukleáris robbanás történt a szovjetországi Cseljabinszk közelében, amely hatalmas területet radioaktív sivataggá változtatott. Ez a tragédia hozott létre egy valódi zónát, egy elhagyatott, szellemjárta vidéket – hasonlóan ahhoz, amit a filmben látunk. (Érdekes egybeesés, hogy a Sztalker professzor karaktere a filmben megemlíti, miszerint a bombáját a 4-es reaktorból szerezte – ez évekkel később, 1986-ban hátborzongató jelentőséget kapott, amikor a csernobili atomerőmű 4-es reaktora felrobbant, noha Tarkovszkij filmje jóval a katasztrófa előtt készült.) A forgatáshoz maga a megfelelő helyszín megtalálása sem volt egyszerű: a stáb hosszasan kereste a Zóna tökéletes díszletét. Eredetileg Közép-Ázsiában néztek ki egy különleges, holdbéli tájra emlékeztető vidéket, de a területet egy váratlan földrengés letarolta a munkálatok kezdete előtt. Végül Észtországban, a Jägala folyó melletti elhagyatott erőmű és környéke szolgált helyszínül. Ez a poszt-indusztriális táj romos épületeivel és buja növényzetével tökéletesen visszaadta a Zóna hangulatát – mintha a természet visszahódította volna az ember alkotta teret. Ugyanakkor a valóságban is veszélyesnek bizonyult: a közeli vegyi üzem mérgező hulladékai szennyezték a folyót és a környéket. Vladimir Sarun hangmérnök visszaemlékezése szerint a forgatáson például látható, ahogy "nyáron hull a hó és fehér hab úszik a vízen" – ez valójában a folyón leúszó, habzó mérgező anyag volt. A stáb több tagja allergiás bőrreakciókat szenvedett a mérgektől. Sokan úgy vélik, hogy a toxikus forgatási környezet hozzájárult a film három alkotójának halálához: pár éven belül rákban hunyt el a főszereplőt alakító Anatolij Szolonicin, Tarkovszkij felesége és segédrendezője, Larissza, valamint maga Tarkovszkij is. A Sztalker így nemcsak a vásznon ábrázolt zóna miatt borzongató, hanem a kulisszák mögött is saját tragikus mítoszával bír.
A filmanyag titokzatos eltűnése – városi legenda vagy valóság?
A Sztalkerhez kötődő megpróbáltatások ezzel nem értek véget. A szóbeszéd szerint az újraforgatott nyersanyag első nyers vágata a vágó, Ludmila Fejginova otthonában pihent, amikor újabb csapás érte a produkciót. Tűz ütött ki a lakásban, amely nemcsak Fejginova életét követelte, de megsemmisítette a Sztalker addig elkészült másolatát is. E tragikus történet pontos részletei máig homályosak, és sokan legendának tartják – mindenesetre jól illusztrálja, milyen baljós aura övezte a film készítését. Mintha magát a Zónát akarta volna a sors távol tartani a nézőktől: földrengés, mérgező szennyezés, laborbaleset és tűz is nehezítette, hogy a Sztalker egyáltalán megszülethessen.
Lassú ritmus és hosszú beállítások – "Az idő megformázása" a vásznon
A Sztalker híres a rendkívül lassú, szemlélődő stílusáról, amely szinte hipnotikus hatást kelt. A film 163 perces játékideje alatt mindössze 142 vágás történik, így egy beállítás átlagosan majdnem másfél percig tart – összehasonlításképp, a mai filmekben megszokott néhány másodperces snitteknél ez jóval hosszabb. Sőt, akadnak jelenetek, amelyek több mint négy percig vágás nélkül peregnek a néző szeme előtt. Tarkovszkij célja ezzel az volt, hogy a valós idő múlását érzékeltesse és bevonja a nézőt a film időtlenségébe. A hosszan kitartott beállítások és a minimális dialógus teret engednek a gondolatoknak és a vizuális részleteknek: a néző szinte belemerülhet a Zóna atmoszférájába, úgy érezve, mintha ő maga is ott bolyongana a szereplőkkel. Beszédes adat, hogy a film elején mintegy kilenc és fél percen át egyetlen szó sem hangzik el – a csend, a képek és a környezeti hangok mesélnek helyette, megteremtve a Sztalker páratlanul elmélyült hangulatát.
Színek játéka a képeken – a Sztalker és az Óz, a csodák csodája párhuzama
Tarkovszkij filmje különleges vizuális kontraszttal dolgozik: a Zónán kívüli világ jelenetei fakó, barnás-szépiás tónusban jelennek meg, míg amint a szereplők belépnek a Zónába, a film képe fokozatosan teljes színekbe vált át. Ez a színdramaturgia sokaknak az Óz, a csodák csodája című klasszikust idézi, ahol Dorothy szürke-kansaszi életéből egy színes fantáziavilágba csöppen. A Sztalkerben ez a megoldás egyszerre stíluseszköz és jelentéssel bíró választás. A külvilág lepusztult, reményvesztett atmoszférája szinte fekete-fehér sivárságként hat, míg a Zóna belseje vibráló színeivel az ígéret, a remény és a félelem keverékét tükrözi. Ahogy halad előre a történet, a Zóna fokozatosan elveszti misztikus auráját – a film végére a csodákat ígérő hely inkább a realitás talajára húzza le a hősöket. (Nem véletlen, hogy a film végkifejletében, amikor a szereplők üres kézzel, kételyekkel telve térnek vissza, ismét a fakó tónus dominál.) Tarkovszkij egy interjúban elmondta, hogy a néző akár kételkedhet is a Zóna valódi létezésében: tekintheti puszta mítosznak, tréfának, vagy akár a főhős képzeletének szüleményének. A varázslatos színek és a valóságba visszazökkenő monokróm világ kontrasztja tehát tudatosan szolgálja a film mondanivalóját: arra ösztönzi a nézőt, hogy maga döntse el, mit hisz el a látottakból, és mit jelent számára a Zóna – egy spirituális utazást, a szereplők lelki tükrét, esetleg mindössze egy kitalált illúziót.
Megosztó fogadtatás és Tarkovszkij szúrós válasza
A Sztalker ma már kultuszfilm és a filmtörténet elismert klasszikusa, de megjelenése idején vegyes reakciókat váltott ki. A nyugat-európai kritikusok és fesztiválok (például Cannes) lelkesen méltatták Tarkovszkij látomását, ugyanakkor a szovjet hivatalos szervek már kevésbé voltak elragadtatva. A szovjet Állami Filmbizottság (Goszkino) többször is bírálta a filmet, főként túlságosan lassúnak tartva azt a korízléshez képest. Tarkovszkij nem sokat adott a bürokraták véleményére. A filmes anekdoták szerint a kritikákra elegánsan csattanós választ adott: őt mindössze "két néző véleménye érdekli: az egyiket Bressonnak, a másikat Bergmannak hívják." Ezzel arra utalt, hogy számára a francia és a svéd filmművészet legendás mesterei, Robert Bresson és Ingmar Bergman jelentik a mércét – ha ők megértenék és értékelnék a művét, akkor nem számít, mit gondol a hivatal vagy akár a nagyközönség egy része. Ez a hozzáállás jól mutatja Tarkovszkij művészi elveit: nem a felszínes siker vagy a tömegigény vezérelte, hanem a filmművészet mélyebb, szerzői útját járta, vállalva, hogy munkái megosztóak lehetnek.
Egy cím, ami valójában nem is orosz szó
Érdekesség a film címével kapcsolatban, hogy a sztalker kifejezésnek nincs hagyományos orosz megfelelője – maga a stalker szó valójában angol eredetű, jelentése nagyjából "titokban követő". Tarkovszkij filmjének eredeti címe egyszerűen ennek az angol szónak a cirill betűs átírása (Сталкер). Később, amikor a filmet külföldön forgalmazták, ismét vissza kellett fordítani a címet latin betűkre. A magyar változat megtartotta az oroszos hangzást: nyelvünkben szokás az idegen neveket és címeket fonetikusan, az eredeti kiejtéshez közelítve írni, ezért lett Sztalker a hazai cím (ahogy a rendezőt is Andrej Tarkovszkij néven emlegetjük, nem Tarkovsky-ként). Maga a szó a filmben egyébként egy titkos foglalkozást jelöl: a sztalkerek azok a törvényenkívüli vezetők, akik csempészként szelik át a határt és visznek be ügyfeleket a tiltott Zónába. A cím szóismétlése és különös csengése így hozzájárul a film misztikus atmoszférájához is.
Tarkovszkij filmelméleti hitvallása – a néző mint utazó
A Sztalker nem egy könnyen megfejthető, egyértelmű tanulságot kínáló alkotás – és ezt a rendező tudatos alkotói szándéka formálta így. Tarkovszkij hitt abban, hogy a filmnek nem megfejtendő üzenete, hanem átélhető élménye van. Gyakran hangoztatta, hogy a mozinézőnek nem az a dolga, hogy minden részletnek konkrét jelentést tulajdonítson, hanem hogy hagyja magát sodorni a film által kiváltott érzésekkel és gondolatokkal. Saját szavaival: "akik jelentést keresnek a film nézése közben, elszalasztanak mindent. Az ideális néző úgy mozizik, mint egy utazó, aki az éppen bejárt országot figyeli meg." Ez a szemlélet a Sztalker esetében különösen fontos. A film sok rétegű szimbólumvilága – a rozsdásodó tankok, a hulló fehér hó, a szobában heverő apró tárgyak, vagy épp a végén a telekinézist sejtető jelenet a kislánnyal – szándékosan nyitott értelmű marad. Minden néző saját maga döntheti el, hogyan értelmezi a látottakat, mit jelent számára a szoba, a Zóna vagy éppen a címadó sztalker figurája. Tarkovszkij ezzel a hozzáállással a filmnézést belső utazássá változtatja: a Sztalker nézése közben a befogadó is önmagába merülhet, kérdéseket tehet fel a saját vágyairól, hitéről, félelmeiről. A rendező időszobrászatnak nevezte a filmes alkotómunkát – a Sztalkerben pedig mesterien formálja meg az időt és a nézői figyelmet, hogy egyedi, személyes élményt nyújtson minden egyes alkalommal.
Hatás a valóságra és a popkultúrára – a Zóna öröksége
A Sztalker hatása jócskán túlmutat a filmművészeten. Az évtizedek során számos későbbi alkotást inspirált, különösen a posztapokaliptikus témájú művek körében. A film atmoszférája és alaptörténete – egy tiltott, rejtélyes zóna felfedezése – visszaköszön irodalmi művekben, képzőművészeti alkotásokban, sőt a modern videójátékok világában is. Konkrét példa a nagy sikerű S.T.A.L.K.E.R. számítógépes játék-sorozat, amelynek első része, a Shadow of Chernobyl (2007) címében és koncepciójában is nyíltan Tarkovszkij filmjére utal. Ebben a játékban a játékos egy sztalker bőrébe bújva járhatja be a radioaktív Zónát – nem véletlenül épp a csernobili tiltott területet, mintegy továbbgondolva és kiterjesztve a film örökségét. A valóságban is érdekes módon életre kelt a sztalker fogalom: az 1986-os csernobili atomkatasztrófa után sokan párhuzamot vontak Tarkovszkij Zónája és a lezárt csernobili tiltott övezet között. Sőt, azok a kalandorok, akik a veszélyek dacára illegálisan behatoltak Csernobil elhagyatott zónájába, szintén a sztalker becenevet kapták a köznyelvben – közvetlen utalásként a filmre. Mindez azt bizonyítja, hogy a Sztalker gondolatisága és hangulata mélyen beivódott a kultúránkba. A film felvetései – a természet és az ember viszonya, a tiltott tudás és vágy témája, a remény és kétség dilemmája – ma is foglalkoztatják az embereket, akár művészi formában, akár a valóság eseményeit értelmezve. Tarkovszkij Zónája így a popkultúra és a kollektív képzelet részévé vált, bizonyítva, hogy egy lassú folyású, elmélkedő mű is képes hosszú évtizedekre szóló hatást gyakorolni.
emTV.hu // borítókép: Moszfilm
