"Sic itur ad astra!" – vagyis így megyünk a csillagokhoz, mondja a latin. Igen ám, de hogyan? A Naprendszerből kifelé repülő Voyager-űrszondáknak, melyek jelenleg másodpercenként 17 kilométert tesznek meg, nagyjából nyolcvanezer évbe telne, hogy a Naphoz legközelebbi csillag távolságáig jussanak. (De persze nem is abba az irányba mennek.) Fel kell tennünk hát a kérdést: ha ezúttal nem merészkedünk rá arra a vékony jégre, hogy mindenféle téridő-hajlítgató féregjáratos mutatványról fantáziáljunk, hanem csak a jól bejáratott, milliószor kísérletileg leellenőrzött fizikai törvényekből indulunk ki, milyen lehetőségeink maradnak, ha szeretnénk egy emberöltőnyi idő alatt megjárni a közeli csillagokig vezető utat oda-vissza? Atommeghajtással, magfúzióval, lézertolással vagy anyag-antianyag fotonrakétával érdemes nekivágnunk? Ezeket a kérdéseket boncolgatta az évzáró (ezúttal egyszemélyes) Sokolébresztő.
Megidéztük Wigner Jenőt, Nobel-díjas fizikusunkat – ő nem mellesleg a világ első atomreaktor-mérnöke is volt – aki a hetvenes években egy interjúban elmesélte, hogy milyen nehézségekkel kellene szembenéznünk, ha rakétánkat mondjuk egy fedélzeti atomreaktorban felmelegített hidrogéngáz kiáramoltatásával szeretnénk előrelökni. Esett szó Freeman Dyson tervéről is, aki viszont azt javasolta, hogy a csillaghajóból kisebb hidrogénbombákat szépen sorban kidobálva, és azokat magunk mögött 100-200 méterrel működésbe hozva a robbanási lökéshullámok szárnyán gyorsítsuk magunkat. Természetesen nem kerülhettük meg a Brit Bolygóközi Társaság Daedalus-tervét sem, amely szerint kontrollált magfúziós hajtással lehetne a fénysebesség tizedére gyorsítani egy óriási űrszondát. A projektnek persze volna egy-két buktatója: hogy mást ne mondjunk, az üzemanyag egy részét, a rendkívül ritka hélium-3 izotópot legcélszerűbben a Jupiter légköréből tudnánk megfelelő mennyiségben kitermelni, ami önmagában eléggé szép kihívás.
Ám ez még mind semmi egy fotonrakéta fejlesztési nehézségeihez képest! Egy bekapcsolt zseblámpával nemigen tudnánk hatékonyan hajtani egy csillaghajót, viszont másodpercenként néhány grammnyi anyagot ugyanennyi antianyaggal ütköztetve az annihiláció során olyan elképesztő energia termelődne (fény, vagyis gamma-fotonok formájában), mellyel akár a fénysebesség felére felgyorsíthatnánk. Mi sem egyszerűbb – gondolhatnánk. Már csupán azt kell elintéznünk, hogy előállítsunk és tároljunk nagyjából 1 000 000 000 000 000 000 000 000 000 000 darab antiprotont. (Ezt nem tehetjük be egyszerűen egy szatyorba, mert az anyag-antianyag érintkezés elkerülendő, ha nem akarjuk, hogy idő előtt "elvillanjon" az értékes üzemanyag. Vagyis tökéletes vákuumra és mágneses csapdázásra volna szükség.) Arra azért még figyelnünk kell, hogy a hajtómű bekapcsolásával előidézett gammakitörés el ne párologtassa az egész űreszközt.
A problémák bonyolultsága már-már abszurd, de a legfontosabb tanulság számomra mindebből mégis az volt, hogy a csillagközi utazás lehetséges. Az adásban elhangzó ötletek ugyan gigantikus anyagi és szellemi ráfordítást igénylő mutatványokat vizionálnak, de egyáltalán nem ütköznek a fizika törvényeibe. Szép feladatok a következő évre, illetve évezredre!
emTV.hu // Tilos Rádió // kép: NASA // cikk: Vincze Miklós
