A tudományos ismeretterjesztés egyik érdekes tapasztalati ténye, piszkos műhelytitka, hogy ha az ember leírja azokat a varázsszavakat, hogy "szupermasszív fekete lyuk" meg "szingularitás", jelentősen megugrik az adott bejegyzés vagy cikk olvasottsága. Ha mindehhez azt is hozzávennénk, hogy "posztapokaliptikus", akkor aztán tényleg leolvadna a szerver. Nos, a sors, mely tudvalevőleg a legjobb adásmeneteket és műsorajánlókat szerkeszti, úgy hozta, hogy minden előzetes tervünkkel ellentétben ez az írás és persze a hozzá tartozó friss Parallaxis Podcast bizony tobzódni fog ezekben a hiperkattintékony kifejezésekben. Ugyanis a következő történt: megegyeztünk abban, hogy új adásunkban megvizsgáljuk a science fiction és a tudomány látásmódját egy olyan Emberiségről, amely megfogyatkozva, múltját nagyrészt elfeledve, de átvészel valamiféle brutális, civilizációkat elsöprő kataklizmát. Miképpen hullana atomjaira a "világfalu" globalizált közössége, s miféle törzsi ellentétek formálnák a helyébe lépő új világot? Hogyan, mennyi idő alatt venné vissza az anyatermészet a beépített, megművelt földterületeket? S kell-e mindehhez egyáltalán egy grandiózus, drámai világvége-esemény, vagy alattomosan, szinte észrevétlenül is belecsusszanhatunk egy posztapokaliptikus jövőbe mai véleménybuborékokkal dúsított, babonákat piedesztálra emelő társadalmunkból? Szóval ilyesmikről lett volna szó, és csakugyan ez is lett műsorunk fő vezérfonala. De közben bejelentették a 2020-as fizikai Nobel-díjat.