Az apokalipszisen és az eseményhorizonton túl

Parallaxis Podcast #35

2020. október 15. - Parallaxis Univerzum

A tudományos ismeretterjesztés egyik érdekes tapasztalati ténye, piszkos műhelytitka, hogy ha az ember leírja azokat a varázsszavakat, hogy "szupermasszív fekete lyuk" meg "szingularitás", jelentősen megugrik az adott bejegyzés vagy cikk olvasottsága. Ha mindehhez azt is hozzávennénk, hogy "posztapokaliptikus", akkor aztán tényleg leolvadna a szerver. Nos, a sors, mely tudvalevőleg a legjobb adásmeneteket és műsorajánlókat szerkeszti, úgy hozta, hogy minden előzetes tervünkkel ellentétben ez az írás és persze a hozzá tartozó friss Parallaxis Podcast bizony tobzódni fog ezekben a hiperkattintékony kifejezésekben. Ugyanis a következő történt: megegyeztünk abban, hogy új adásunkban megvizsgáljuk a science fiction és a tudomány látásmódját egy olyan Emberiségről, amely megfogyatkozva, múltját nagyrészt elfeledve, de átvészel valamiféle brutális, civilizációkat elsöprő kataklizmát. Miképpen hullana atomjaira a "világfalu" globalizált közössége, s miféle törzsi ellentétek formálnák a helyébe lépő új világot? Hogyan, mennyi idő alatt venné vissza az anyatermészet a beépített, megművelt földterületeket? S kell-e mindehhez egyáltalán egy grandiózus, drámai világvége-esemény, vagy alattomosan, szinte észrevétlenül is belecsusszanhatunk egy posztapokaliptikus jövőbe mai véleménybuborékokkal dúsított, babonákat piedesztálra emelő társadalmunkból? Szóval ilyesmikről lett volna szó, és csakugyan ez is lett műsorunk fő vezérfonala. De közben bejelentették a 2020-as fizikai Nobel-díjat.

A Svéd Királyi Akadémia által adományozott óriási presztízsű díj odaítélésének mikéntjét persze évről évre széltében-hosszában szétszedi a tudományos közbeszéd, s idén sem lehetett ez másként. Sokan nehezményezik például, hogy a díj csak olyan kutatóknak adható, akik a bejelentés pillanatában még élnek (vagyis posztumusz Nobel-díjasok sosem léteztek). Rengetegen furcsállják, hogy a gigantikus nemzetközi tudományos kollaborációk korában még mindig érvényben van az a múlt század eleji avítt szabály, hogy a kitüntetést megosztva legfeljebb hárman kaphatják. És arcpirítónak tartjuk, hogy a fizikai díj 215 nyertese közül mindeddig csupán 4 azaz négy fő volt nő, ami még a világ fizikusainak egyenlőtlen gendereloszlásához mérten is égbekiáltó aránytalanság. Mégis: az idei díjazottak személye és munkássága olyannyira megkerülhetetlen, megkérdőjelezhetetlen és forradalmi, hogy kétség sem férhet ahhoz, hogy ezúttal nagyon jó helyre került az elismerés.

Ha elkezdünk egy jobb buliban szingularitásról és fekete lyukakról társalogni, akkor nagyjából öt percen belül felmerül az elsődleges díjazott, a 89 éves Sir Roger Penrose neve. Penrose, részint kollégájával, a feledhetetlen Stephen Hawkinggal közösen levezette (egy 1965-ös és egy 1970-es szakcikkben), hogy ha léteznek a világegyetemnek olyan erősen vonzó tartományai, amelyeket még a fény sem képes elhagyni (úgynevezett "eseményhorizontok"), akkor azok belsejében – ahova tehát idekintről sohasem láthatunk be – lennie kell egy-egy téridő-szingularitásnak is. Olyan helyeknek, ahol a fizika elméletei megjósolják saját csődjüket, vagy ahogy az ősi kocka közmondás tartja: ahol "a Jóisten nullával osztott". Penrose a tétel fordítottját is bizonyította, azt, hogy létezik egyfajta tökéletes "kozmikus cenzúra", vagyis nincsen "fedetlen szingularitás" eseményhorizont nélkül. Így bármiféle szörnyűség vagy csoda rejtezik is a téridő szinguláris részein, azt csak az eseményhorizonton átlépve figyelhetjük meg, ám onnan már nincs számunkra kiút, sőt információt sem tudunk róla hazaküldeni a kíváncsi földlakóknak.

Penrose matematikája elegáns és kikezdhetetlen, de persze mindebből önmagában egyáltalán nem következik, hogy csakugyan léteznek olyan folyamatok a valódi univerzumban, amelyek képesek efféle horror-objektumokat létrehozni. Ennek igazolásáért járt a Nobel-díj másik fele, amin negyed-negyed arányban osztozik Andrea Ghez és Reinhard Genzel. Ghez és csapata elképesztő precizitással éveken keresztül vizsgálta infravörös óriástávcsövekkel a Tejútrendszer középpontjában levő Sagittarius A* nevezetű objektum környékét. Végül 1998-ra minden kétséget kizáróan igazolódott, hogy a láthatatlan égitest körül keringő csillagok gyors mozgása csakis azzal magyarázható, hogy a Sagittarius A* nem más, mint egy szupermasszív, Napunknál négymilliószor nehezebb fekete lyuk. Napjainkban persze immár el vagyunk kényeztetve az "eseményhorizont távcső" (Event Horizon Telescope) projekt káprázatos eredményeivel, melyek még közelebb hozzák ezeket az elképesztő kozmikus szörnyetegeket. (A témáról a közelmúltban hangzott el Gabányi Krisztinától egy kitűnő ismeretterjesztő előadás az ELTE-n, mely a Galileo Webcast jóvoltából visszanézhető.)

Így alakult hát, hogy az új Parallaxis Podcastben is feketelyukaztunk egy jót, de utána valóban ráfordultunk a "világvége utáni világ" ügyére. Szóbakerült a csernobili lezárt zónától a klímaváltozáson és zombiapokalipszisen át Ray Bradbury-ig és Tarkovszkijig minden, ami posztapokaliptikus, még ha nem is tudtunk teljesen megegyezni abban, hogy ez a szó mit is jelenthetne a gyakorlatban. Egy biztos: érdekeset beszélgettünk!