Amellett, hogy imádjuk az Apollo-programot és csodáljuk azt a tudományos-technikai forradalmat, amely az 1969-es történelmi holdsétához vezetett, ehhez sokszor valamiféle kellemetlen csalódottságérzet is társul az űrhajózást figyelemmel kísérők körében. Az Apollo ugyanis az örökös "bezzeg-gyerek", minden űrkutatási gigaberuházás etalonja. "Miért nem haladunk olyan ütemben mint akkor?" Illetve: "hogy lehet, hogy valamit a hatvanas évek technikai színvonala mellett meg lehetett valósítani, manapság pedig már nem vagyunk rá képesek?" – hallhatjuk ezerszer. Holott! Az Apollo épp attól egyszeri és megismételhetetlen, mert csakis olyan gazdasági-technikai-politikai konstellációban jelenhetett meg, amilyen talán két-háromszáz évente csak egyszer-egyszer adódik, s mindig gyorsan tova is tűnik. Vagyis az Apollo egy gyönyörűséges anomália volt, egy első fecske, messze megelőzve korát. Mátyás király tiszavirágéletű pompás kultúr-udvartartásának modern megfelelője. Nem valós gazdasági vagy tudományos igények kényszerítették ki, hogy megszülessen, hanem valamiféle múló nagyhatalmi presztízs. A jó hír viszont itt jön: az a fajta remélt látvány-űrkorszak, amit akkor oly sokan vártak hiába, most, fél évszázaddal később talán valóban elközelített. Ennek egyik jele, hogy az Emberiség megint a Holdra készül, de ezúttal hosszú távra tervezve.

Az új Hold-támadás egyik kulcseleme az elmúlt tizenöt év amerikai emberes űrkutatásának minden vargabetűjét tökéletesen szimbolizáló nagyrakéta, melyet egyszerűen csak Space Launch System-ként, vagyis űrbe indító rendszerként emlegetnek. Ez az eszköz a NASA-t némileg kényszerpályára állító, Washington felől érkező ellentmondó irányelvek manifesztációja, melyek egyszerre követelték meg az űrügynökségtől, hogy hagyatkozzon a fejlesztéshez a meglévő (értsd: a space shuttle-től örökölt) infrastruktúrára és munkaerőre, valamint, hogy mindemellett legyen a megvalósítás olcsó és gyors is. Na mármost a hetvenes években kidolgozott konstrukciókat korszerűsíteni és átszerkeszteni teljesen más jellegű célokra sokszor jóval nehézkesebb munkafolyamatnak bizonyult, mint tervezni valami teljesen újat (ahogy azt például a SpaceX teszi). Így eshetett meg, hogy sokéves csúszás és sokmilliárd dolláros költségtúllépés után egy olyan űreszközt kapnak az amerikai adófizetők, amely például négy olyan rakétahajtóművel van felszerelve, amelyeket még a space shuttle-höz építettek. Ezek a korábban SSME (Space Shuttle Main Engine) néven ismert RS-25 jelű hajtóművek amúgy nagyon szép és elegáns konstrukciók: ezt a fényképet még 2003-ban készítettem egy ilyenről Huntsville-ben, az amerikai nagyrakéták szülővárosában.

Minden megbízhatóság és kiérleltség ellenére a novemberben a Holdhoz készülő SLS egyik ilyen RS-25-öse most jól feladta az űrügynökségnek a leckét. Két hete a Mississippi állambeli Stennis űrközpontban végrehajtott nagyszabású, nyolc percesre tervezett teljes földi égetési teszt (green run) az egyik hajtóműben fellépő nyomásprobléma miatt alig több, mint egy perc után félbeszakadt, miután az automatika észlelve az anomáliát leállította a kísérletet. A teszt sikeres abszolválása elvileg szükséges előfeltétele volna annak, hogy az Artemis I küldetés a terveknek megfelelően még idén elindulhasson. Márpedig, ha újra nekiveselkednek a green runnak (s úgy tűnik, kénytelenek lesznek), a program újabb frusztráló és drága késedelmeket szenved. Vagyis eléggé esélyesnek tűnik, hogy az egyelőre még személyzet nélküli Hold-kerülgető küldetés startja 2022 tavaszára csusszan majd át. De ez a program, ahogy már sokszor elmondtuk, már túl nagyra terebélyesedett ahhoz, hogy bármilyen politikai erő elkaszálja ezen a ponton. Vagyis, nyugalom, megyünk vissza a Holdra. Addig pedig ezt a kis időt még ki kell bírni.

Ezt a témakört, az SLS múltját, jelenét és jövőjét veséztük ki Werner Norbival a Sokolébresztő eheti adásában. Itt vissza is hallgatható!