A legújabb Sokolébresztőben Michael Delp professzorral beszélgethettem, aki néhány évvel ezelőtt alaposan felforgatta az űrorvostudományt. Nevezetes, mondhatni hírhedt 2016-os cikkében ő és kollégái nem kevesebbet állítottak, mint hogy a Holdhoz repült Apollo-űrhajósok között kiugróan magas a később szív- és érrendszeri megbetegedésekben elhunytak aránya. Ám összesen mindössze huszonnégy asztronauta jutott el égi kísérőnk környezetébe az 1968 és 1972 közötti expedíciókon. Rajtuk kívül az a több mint félezer ember, aki a világűrben járt ezidáig, mind az "alacsony" Föld körüli pályán, bolygónk mágneses terének viszonylagos védelmében tartózkodtak küldetéseik során. Így ez a maroknyi amerikai férfi (közülük ma már csak tízen élnek) alkotja az egyetlen mintát, amelyen a rövid mély-űrbeli kiruccanások hosszútávú egészségügyi következményei tanulmányozhatók. Ilyen kicsiny elemszámból pedig, enyhén szólva, nem túl egyszerű hiteles általános következtetéseket levonni. Az űrhajósok ráadásul, akiket a hatvanas évek hőskorában válogattak ki, orvosi szempontból nyilvánvalóan távolról sem tekinthetők átlagosnak. Mégis miféle kontrollcsoporttal vethetők tehát össze? 
Delp a Florida State University (FSU, Tallahassee) egészségügyi karának leköszönő dékánjaként meglehetősen elfoglalt fickó, de szenvedélyesen szeret az űrkutatásról beszélgetni. Így aztán email-megkeresésemre ‒ melyben szerényen egy mindössze húszperces interjút kértem volna tőle ‒ azzal reagált, hogy menjünk inkább el vacsorázni, mert többórányi mondanivalója van a témáról. Így kötöttünk ki az FSU (amerikai) focicsapatának otthonában, a Doak Campbell stadionban, annak is a legfelső panorámaüveges klubjában, ahol egy kisujjeltartós étterem húzódik meg, mely lehetőséget teremt az egyetemi arisztokrácia tagjai számára, hogy lazán betoljanak egy többfogásos vacsorát a jó háromórás futballmérkőzés közben.
Most azonban lent a pályán csak edzés zajlott, Michael pedig elmondta, hogy az öt évvel ezelőtti tanulmánnyal kapcsolatban a nagy kihívás, ahogy sejthettük is, abban állt, hogy megtalálja a megfelelő kontrollcsoportot. Olyan embereket, akik lehetőleg éppen csak abban különböznek a holdi asztronautáktól, hogy nem jártak "odakint", de mind egészségügyi állapotuk, mind életmódjuk, társadalmi helyzetük, végzettségük stb. terén annyira hasonlóak hozzájuk, amennyire csak lehet. A nagy ötletet az jelentette, hogy Delpék átnézték olyan űrhajósok halálozási adatait is, akiket az Apollóval egyidejűleg meghirdetett és azonos kritériumok alapján toborzó katonai űrprogramok csoportjaiba válogattak be. Ők is makkegészséges pilóták voltak nagyon hasonló előélettel, de értelemszerűen sosem jutottak el a Holdhoz, sőt, sokan közülük még az űrbe sem. Az ő csoportjukkal összevetve a szív- és érrendszeri problémákra visszavezethető halálozások aránya valóban anomálisan magasnak tűnik a "holdiak" esetében. Fontos megjegyezni ugyanakkor, hogy ez egyáltalán nem feltétlenül jelent korai halált, habár ilyesmit is találunk körükben.
Hogy hogyan erősítették meg a furcsa következtetéseket a brookhaveni sugárlaborban folytatott egérkísérletek, illetve hogy miképp alakult a felkavaró eredmények szakmai megítélése a kezdeti éles, személyeskedő kritikáktól a sokmilliós NASA-pályázat elnyeréséig és az oroszokkal közös új "patkány-űrrepülés" tervezéséig, az mind kiderül a Sokolébresztőből. Hallgassátok szeretettel!
emTV.hu // Tilos Rádió // fotó: Florida State University, Vincze Miklós
