Volt egyszer, hol nem volt, volt egyszer egy szovjet emberes holdprogram. Ennek létét ugyan a nyolcvanas évek legvégéig tagadták a kontinensnyi ország politikusai és űrkutatói, de ma már tudjuk: a hatvanas-hetvenes években nemhogy egy, hanem mindjárt kettő olyan terv is létezett, amely azt célozta, hogy szovjet űrhajósokat juttasson a Hold közelébe. Az egyikben az L1 jelű könnyített Szojuz-űrhajót zavarták volna körbe a Hold körül, majd egyenesen vissza a Földre. Ez a koncepció olyannyira közel jutott a megvalósuláshoz, hogy a felkészített űrhajósok 1968 decemberében már leutaztak bajkonurba várva a startengedélyt a legfelsőbb körökből, mely azonban sosem érkezett meg. A Zond fedőnéven többé-kevésbé sikeres tesztrepüléseket végrehajtó L1-űrhajók elévülhetetlen érdeme azonban, hogy egy ilyen fedélzetén járták meg először földi élőlények, konkrétan teknősök égi kísérőnk térségét. Az L1-es indításához a ma Proton néven ismert hordozórakéta egy változatát, a másik, L3 jelű programhoz – melynek célja a szovjet ember holdfelszínre juttatása lett volna – pedig a még hatalmasabb, N1-rakétát használták volna. Ám e hordozóeszközök egyike sem volt éppen megbízható, főleg az utóbbi, amelynek mind a négy kísérleti startja teljes kudarccal végződött. De mit tegyen az ember, ha nem bízik annyira a rakétájában, hogy embert ültessen a hegyébe, mégis szeretné űrhajósait a Holdhoz juttatni? A szovjet szakembereknek ezzel a dilemmával is foglalkozniuk kellett, s éppen ez lett a legújabb Sokolébresztő témája.
Játsszunk el egy pillanatra azzal a gondolattal, hogy mondjuk 1970-ben az óriási N1 három fokozata sikeresen működött volna, és rendben Föld körüli pályára állította volna az L3 űrhajórendszert beleértve a Holdra szálláshoz szükséges kicsiny LK-holdkompot is. Ez azt jelenti, hogy már csak a harmadik fokozat hajtóműveinek újabb begyújtására volna szükség ahhoz, hogy a szerkezet elinduljon a szomszéd kőgolyó felé. Igen ám, de mentőrakétarendszer ide vagy oda, képzeletbeli alternatív történelmünkben az űrprogram vezetői nem bíztak annyira az N1 teljesítményében, hogy kozmonautákkal a fedélzetén indítsák el. Ilyenkor léphetett volna életbe a "podszadka" gondolata. A szó oroszul olyan segédet jelent, aki segít a lovasnak felszerszámozni a lovát, majd a nyeregbe segíti. Ez jól mutatja is, hogy miről lehetett volna ezen a ponton szó. A jól bejáratott, kisebb teljesítményű Szojuz-rakétával és űrhajóval egy háromfős személyzet megközelíthette volna a Föld körül repülő L3-at, majd a kor szovjet technológiájának megfelelően a legénység tagjai közül kettő egy űrséta során kívülről átszállt volna a Szojuzból az L3-ra. Ezt követően pedig a harmadik fokozat ismételt bekapcsolásával az immár utasokkal megpakolt űrkomplexum elindulhatott volna a Hold felé.
Ilyen jellegű manővereket bizony komolyan fontolgattak a szovjetek az L1 és L3-programokban, azonban megvalósításukra nem került sor. Ez azonban nem akadályozott meg mindket abban, hogy Rakétafüst kollégával megfessünk egy elképzelt az L3-podszadka jelenetet, ez látható a poszt tetején kicsiben. (Az itteni holdfelszíni fantáziakép sajna nem a mi munkánk, azért a Leonov-Szokolov páros a felelős.) Mi több, a festményt, mely még egy csipetnyi valódi holdport is tartalmaz, jótékonysági árverésre is bocsátottuk a Tilos Maraton keretében a rádió alapítványának javára. Szóval akinek kedve tartja, itt licitálhat rá. Az adást pedig hallgassátok szeretettel!
emTV.hu // borítókép: Vincze Miklós // kép: Leonov-Szokolov: A Holdon (1967)
