Felmenni a világűrbe, sőt, akár "csak" a sztratoszférába is igen nehéz, de onnan épségben visszatérni a Földre sem éppen egyszerű feladat. Hogyan hozzunk vissza egy hasznos terhet a kozmoszból illetve annak határáról? Szóba kerül a probléma néhány buktatója a minap elhunyt Joseph Kittinger legendás 1960-as sztratoszféra-ugrásaitól az Orion-holdűrhajó brutális sebességű kacsázó hazatéréséig.
Közhelyes, de attól még igaz állítás, hogy az Emberiség kozmikus civilizációvá válásának (és így hosszú távú túlélésünknek) lehetőségét megalapozó űrkutatás gyökereit a katonai alkalmazásokban kell keresnünk. Ha tetszik, ha nem, végső soron minden ma használatos hordozórakéta, még az is, amit a franciák építettek a James Webb űrtávcsőhöz vagy az amerikaiak az Orion holdűrhajóhoz, esetleg a New Horizons Pluto-szondához, végső soron mind-mind a London bombázására kifejlesztett náci V-2 rakéták egyenesági leszármazottjai.
Kevéssé ismert tény azonban, hogy az űrből hazafelé tartó emberek, illetve emberalkotta objektumok biztonságos visszatérése is katonai kutatások eredményeire támaszkodik. Persze, ha jobban belegondolunk, ez sem meglepő. Az interkontinentális ballisztikus rakéták által egészen a világűrig feljuttatott robbanótöltetek ugyanis elnyújtott, parabola-jellegű pályájuk leszálló ágában hatalmas sebességgel belépnek bolygónk egyre sűrűbbé váló légkörébe, ahol a súrlódás, illetve a saját maguk által létrehozott lökéshullám által lelassulnak. Ugyanakkor azonban fel is melegednek, mégpedig akár többezer fokra. Hogyan lehetséges ezen érzékeny kütyüket (akár hidrogénbambákat, akár kutyákat vagy embereket hazaszállító űrkabinokat) megvédeni ettől a brutális hőmérséklettől, majd ejtőernyőkkel tovább lassítani akkor, amikor még a hangnál is gyorsabban repülnek? Ezen problémák megoldásának kikísérletezése mind "katonáékra" hárult az ötvenes-hatvanas évek fordulóján.
Ebbe az alkalmazott kutatási programcsomagba illeszkedett az is, hogy 1960-ban Joseph Kittinger, az amerikai légierő pilótája több, mint 30 kilométeres magasságból leugrott egy héliumos ballon gondolájából, majd négy és fél perc szabadesést követően egy fékezőernyő-főernyő kombinációból alkotott sebességcsökkentő rendszer segítségével épségben földetért. Mindeközben olyan öltözetet hordott, ami igen kevéssé különbözött azoktól az űrruháktól, amelyekben néhány évvel később a Voszhod- illetve Gemini-programok keretében elsőként hajtottak végre űrsétákat a szovjet és amerikai űrhajósok.
Kittinger 94 éves korában múlt héten hunyt el, amint arra Las Vegas-i törzshallgatónk, Peti felhívta a figyelmünket. Neki köszönhetően választottuk ki legfrissebb adásunk témáját. (A cserébe ígért szkander-trükköket előre is köszönöm!) Joe bácsi néhány nap híján nem élhette meg, hogy majd' félmillió kilométeres távolságból lepottyant a Csendes-óceánba az Orion-űrhajó kabinja, ami már nem kettő, hanem egyenesen tizenegy ejtőernyőt alkalmazott a tökéletes csobbanáshoz. Mi volt különleges az Orion hazatérésében, hogyan él tovább a kabinról leégő hőelnyelő burkolatban az Apollo-program öröksége, és hogyan hallhattunk volna hangrobbanásokat a jura-korszakban? Kiderül az adásból. Hallgassátok szeretettel!
emTV.hu // Parallaxis // cikk: Vincze Miklós // borítókép: Space World Magazine (1962 július) // képek: U.S. Air Force, NASA
