Kilövés! Aki rendszeresen hallgatja a Sokolébresztőt, az tudja: vesszőparipánk, hogy a rakétákat nem kilövik, hanem indítják. De lehet-e az űrbe juttatni terheket óriási ágyúkkal, ahogy ezt Verne is javasolta annak idején? Az aztán valóban kilövés lenne. Szóba kerül a korszakalkotó francia ős-sci-fi, a nácik V-3 ágyúja és a kanadai-amerikai HARP (High Altitude research Project), melynek keretében csakugyan elérték lövedékekkel a világűrt. Sőt, még egy atomrobbantás repeszdarabjaként kirepült "csatornafedelet" is meggyanúsítunk azzal, hogy talán elhagyta a Naprendszert még a Szputnyik-1 startja előtt.
Témaválasztásunkat akár az is indokolhatta volna, hogy február 8-án, vagyis e sorok megjelenése előtt egy nappal ünnepelhettük a zseniális és műfajteremtő Jules Verne születésének 195. évfordulóját, aki minden idők leghíresebb képzelt űrutazási célú ágyújával ajándékozta meg a világot 1865-ös Utazás a Holdba (De la Terre à la Lune, trajet direct en 97 heures 20 minutes) című regényében, illetve annak Utazás a Hold körül (Autour de la Lune) című folytatásában. Ahogy a műsorban meg is ígértem, gyorsan be is szkenneltem a regény két ikonikus illusztrációját a példányomból, mely ugyan speciel az 1950-es évek Magyarországán jelent meg, de változatlan formában tartalmazza az Henri de Montaut eredeti rajzai alapján készült illusztrációkat a függőlegesen a földbe süllyesztett hatalmas Columbiad elsütéséről, illetve a súlytalanság állapotáról, mely többé-kevésbe helyesen, de mindenképp elsőként jelenik meg Verne-nél a világirodalomban.
Az adásban megszakértettem, hogy miért nem lehet embereket, kutyákat, csirkéket és más magasabb rendű szervezeteket a valóságban ágyúval az űrbe röpíteni: még ha olyan hosszú ágyúcsövet is építenénk, amely a Föld szilárd kérgének legvastagabb részének legmélyétől a troposzféra tetejéig érne, még akkor is a felszíni nehézségi gyorsulás több, mint százszorosát kellene elviselnie annak az utasnak, akit a Verne által előirányzott 11,2 km/s körüli szökési sebességre gyorsítanának a csőben. Ha viszont azokkal a méretekkel számolunk, melyeket Verne használ, a gyorsulás több, mint 20 000 g lenne, ami, hogy úgy mondjam, még kevésbé egészséges.
Ez azonban nem jelenti azt, hogy hatalmas ágyúk, vagy akár földfelszín alatti atomrobbantások ne lennének képesek arra, hogy kipenderítsenek egy objektumot a világűrbe (vagy akár az egész Naprendszerből, ahogy ez talán 1957-ben egy vasbeton "csatornafedéllel" meg is történt, még ha erre mai tudásunk szerint kevés is az esély). Ez volt a rögeszméje a valódi Verne-hősök elszántságával és temperamentumával megáldott Gerald Vincent Bull kanadai mérnöknek is, aki megálmodta és létrehozta a HARP-tervet, amelynek keretében a világűr elérését tűzte ki célul a Martlet nevű (természetesen utas nélküli) lövedékekkel. A Martletek a montréali McGill egyetem címerállatáról, egy egész életében repülő mitikus fecskeszerű madárról kapták nevüket. A HARP tartja mindmáig a függőleges ágyúzási rekordot: közel 180 km-es tengerszint fölötti magasságba sikerült felpenderíteni az egyik Martlet-2 típusú lövedéket 1966-ban, nem sokkal azelőtt, hogy a kutatási tervet pénzügyi okok miatt félbehagyták.
Hogy a kanadai egyetem és az amerikai hadsereg által finanszírozott projekt böszmenagy, negyvenméteres ágyúját miért éppen a déltengeri Barbadoson állították fel, hogy hogyan keveredett Bull aztán Szaddám Huszein közelébe és hogy mi történhetett azzal a bizonyos féltonnás "csatornafedéllel", amely a Szputnyik-1 startja előtt két hónappal köddé vált Los Alamosban, kiderül a legfrissebb Sokolébresztőből. Hallgassátok szeretettel!
emTV.hu // Parallaxis // cikk: Vincze Miklós // képek: Henri de Montaut // McGill University
