Volt egyszer, hol nem volt, volt egyszer egy szovjet emberes holdprogram. Ennek létét ugyan a nyolcvanas évek legvégéig tagadták a kontinensnyi ország politikusai és űrkutatói, de ma már tudjuk: a hatvanas-hetvenes években nemhogy egy, hanem mindjárt kettő olyan terv is létezett, amely azt célozta, hogy szovjet űrhajósokat juttasson a Hold közelébe. Az egyikben az L1 jelű könnyített Szojuz-űrhajót zavarták volna körbe a Hold körül, majd egyenesen vissza a Földre. Ez a koncepció olyannyira közel jutott a megvalósuláshoz, hogy a felkészített űrhajósok 1968 decemberében már leutaztak bajkonurba várva a startengedélyt a legfelsőbb körökből, mely azonban sosem érkezett meg. A Zond fedőnéven többé-kevésbé sikeres tesztrepüléseket végrehajtó L1-űrhajók elévülhetetlen érdeme azonban, hogy egy ilyen fedélzetén járták meg először földi élőlények, konkrétan teknősök égi kísérőnk térségét. Az L1-es indításához a ma Proton néven ismert hordozórakéta egy változatát, a másik, L3 jelű programhoz – melynek célja a szovjet ember holdfelszínre juttatása lett volna – pedig a még hatalmasabb, N1-rakétát használták volna. Ám e hordozóeszközök egyike sem volt éppen megbízható, főleg az utóbbi, amelynek mind a négy kísérleti startja teljes kudarccal végződött. De mit tegyen az ember, ha nem bízik annyira a rakétájában, hogy embert ültessen a hegyébe, mégis szeretné űrhajósait a Holdhoz juttatni? A szovjet szakembereknek ezzel a dilemmával is foglalkozniuk kellett, s éppen ez lett a legújabb Sokolébresztő témája.