Ha azt kérdezed, mikor kezdődött az űrkorszak, Rosenkrantz és Guildenstern játékszabályainak megfelelően vissza kell, hogy kérdezzek: hol kezdődik az űr? E kérdés alapos körbejárása viszont olyan végtelen, parttalan hitvitákra ad lehetőséget, mint maga a kozmosz. Pedig már csak jogi szempontból sem érdektelen az ügy: nyilván más szabályok kell, hogy érvényesek legyenek azon a tevékenységekre, amelyek egy ország légterében zajlanak, és másmilyenek mindarra, ami az adott terület "fölötti" végtelen (és a Föld forgása miatt folyamatosan változó) kozmikus szektorban folynak. A magyar jogalkotás a kérdésben mond is valamit meg nem is, kijelentve, hogy "a légtér fölső határa a légiközlekedés számára maximálisan igénybe vehető magasság". Egy biztos: a fölfelé folytonosan, exponenciális ütemben ritkuló atmoszféránkban sehol sem lehet kirakni egy "vége" táblát. Ha nagyon akarunk, találhatunk a légkörhöz köthető molekulákat még a Holdon túl is. Éppen ezért népszerű az űrjogászok körében a "funkcionalizmus" elve, mely nem egy megadott magassághoz, hanem a mozgás jellegéhez köti a definíciót: űreszköz az, ami a körpálya- ("szovjetül": első kozmikus) sebességgel, vagy annál gyorsabban repül egy adott pályamagasságon. De jogászok és fizikusok különböznek. Nekem speciel az űr egy hely, pontosabban egy fizikai környezet annak minden állapotjelzőjével, függetlenül attól, hogy milyen módon (például egyszer akár egy szép lassan fölkapaszkodó lifttel) jut el oda valami és "mennyivel megy". Márpedig annak, aki hozzám hasonlóan gondolkodik, ha tetszik, ha nem, azt is el kell hát fogadnia, hogy emberalkotta tárgy a közhiedelemmel ellentétben nem 1957-ben, az első Szputnyik indításakor érte el először a világűrt, hanem már 1942-ben. A "nagy kezdet" helyszíne pedig eszerint nem is a kazah sztyeppe, ahol a későbbi Bajkonur közelében egy leppukant vasútállomást meg félnomád törzseket leszámítva ekkor még nem nagyon találunk semmi érdekeset, hanem bizony a náci Németország, azon belül is az Északi-tenger partján fekvő Peenemünde.

Az USA Mercury-programjának célja eredetileg nem kevesebb lett volna, mint minél hamarabb, de mindenképpen a Szovjetunió előtt embert juttatni a világűrbe. A tervhez 1959-ben kezdték válogatni az űrhajósokat, s kezdetben nyílt pályázat kiírásán törték a fejüket a frissen alakult NASA szakemberei. Napilapokban, képes újságokban megjelentetett hirdetések formájában terveztek toborozni, megadott korú, magasságú, súlyú, felsőfokú végzettségű férfiakat keresve; hegymászók, ejtőernyősök, tengeralattjárókon szolgáló tisztek előnyben. Teljesen világos volt, hogy a feladat nem követel pilótákat – azok ugyanis mérhetetlenül túlképzettek a feladathoz. Hiszen itt kezdetben csupán annyiról lehetett szó, hogy az "alanyt" beteszik a csöppnyi Mercury űrkabinba, az Atlas rakéta csúcsába, felküldik egy teljesen automatizált Föld körüli repülésre, majd idővel (szintén automatikusan) begyulladnak a fékezőhajtóművek és a kabin ejtőernyőjén csüngve belecsobban az óceánba, az űrhajóst meg "kikapják és megkérdik, hogy van".

Hát bizony vége lett ennek az évnek is. Azt gondolom, többnyire azért egyetértünk abban mindahányan, hogy a sok-sok tagadhatatlan jó dolog ellenére, ami idén történt például a tudományban vagy épp az űrtechnikában, azért ez most mégis egy rettenetes, tragikus, sorsfordító, szemléletformáló, brutálisan kemény év volt. Ilyenkor szeretnénk azt hinni, hogy valami gyökeresen más fog kezdődni akkor, amikor éjfélt üt az óra. Lehet, hogy így is lesz, s ha így lesz, és a világ túljut a nehézségeken, abban bizonyára nem kis szerepe lesz az olyan "dobozon kívül gondolkodó", excentrikus, alkotó embereknek, mint mondjuk Karikó Katalin, Roger Penrose, vagy épp Elon Musk. Legyünk optimisták és bízzunk benne, hogy ilyen óriások vállán állva a Fertőzés-1984-Idiocracy vonalon értelmezhető jelenünk és közeljövőnk helyett egy csodálatos pályamódosítás révén elindulunk "vissza a jövőbe".

Ha beírjuk a képkeresőbe, hogy "astronaut", vagy akár saját agyunkban előhívunk egy űrhajóst ábrázoló képet, igen esélyes, hogy éppen az itt látható fotó fog felbukkanni először. Ezen az ikonikus felvételen az a történelmi pillanat került megörökítésre, amikor Bruce McCandless, az STS-41-B jelű űrrepülés küldetésspecialistája 1984-ben először lebegett teljesen szabadon a nyílt világűrben, mindenféle biztosítókötél, "köldökzsinór" nélkül. Elképesztő, félelmetes és lelkesítő látvány, mindig megdobogtatja a szívem. Már csak azért is, mert volt szerencsém találkozni és néhány szót váltani az űrséta másik résztvevőjével, ennek a tökéletes fotónak a készítőjével, Robert L. Stewarttal. Rápillantva az űrhajósra, amint kényelmesen függ kozmikus foteljében többszáz kilométerrel a bolygó fölött, bizony felemelő érzés az Emberiség tagjának lenni. De felmerülhet a kérdés: mi minden van mindeközben ezen az emberen?

A szilveszteri Parallaxis Podcastben mutatkozik be Kovács Gergő geográfus, a Planetology.hu felelős szerkesztője, tudományos újságíró és a Parallaxis podcast & blog szerkesztője a mikrofon mögött, Farkas Csaba és Vincze Miklós társaságában.

A kvantumteleportáció létszükséglet sok kvantuminformációs technológiához, többek között a nagy távolságú kvantumhálózatokhoz. A PRX Quantum folyóirat írása szerint a Caltech és a Fermilab kutatóinak sikerült egy kvantumteleportációra épülő kommunikációs hálozatot létrehozniuk.

Tétel: ha karácsony, akkor Reszkesstek, betörők! Bizonyítás: Szükségtelen, az állítás triviális. John Hughes 1990-es klasszikus filmjének műsorra tűzése szenteste nagyjából annyira alapvető eleme az elmúlt évtizedek karácsonyi folklórjának, mint a csillagszóró, a bejgli vagy a november óta minden bevásárlóközpontban permanensen bömböltetett "tudjukmelyik" Mariah Carey-nóta. Tetszik, vagy nem tetszik, a Home alone-rituálé egy megkerülhetetlen, elvitathatatlan kultúrantropológiai sajátsága a nyugati civilizációnak. A filmet ismerjük jól, még azok is, akik ki nem állhatják. Viszont ritkán gondolunk arra, hogy tulajdonképpen ennek a műnek is lehetett némi szerepe egy-két mérnökgeneráció pályára állításában motiváció-ügyileg, még ha nem is olyan mértékben, mint a Star Treknek és hasonlóknak. Hiszen mi történik itt másfél órán keresztül? Hát ez: egy nyolcéves kissrác a klasszikus fizika majd minden területét érintve ötletes gépészeti, optikai, akusztikai és hőtani megoldások sokaságát felvonultatva megvédi a még amerikai kertvárosi viszonylatban is brutálisan túlméretezettnek tűnő családi házat a kellőképpen bugyuta, viszont fölöttébb kitartó betörő-párossal szemben. Lendülnek az ingák, robbannak a petárdák, vörösen izzik a kilincs és kötélpályán siklik a kisiskolás: van itt kérem minden, amit csak fel lehet adni egy emelt szintű fizika érettségin. Legfrissebb podcastünkben Csabával, Nándival és Miklóssal ennek jártunk utána.

Halkan surran a végtelen űrben a Starship. A földi Elon Musk XXI. századi formabontó interplanetáris álmai immáron hétköznapi utazgatások. Kellemes körülmények közt szelhetem át széltében-hosszában a galaxisunkat, sőt, még tovább is merészkedhetek akár, hiszen hamarosan elérkezek a 40 Eridani hármascsillag körül keringő T'Khasi bolygóra. Valós és képzeletbeli világ határán könnyedén mozoghatok.

Az űrturizmus egy nagy bevételekkel kecsegtető új üzletág, amibe több cég is szándékozik belépni. Ilyen a mostanában egyre jobb eredményeket elérő SpaceX, a Virgin Galactic, a Blue Origin, az Axiom, a Space Adventures, és a Boeing is. Lássuk hát a legjobb ajánlatokat:

Lassan száz éve ismert már, hogy a galaxishalmazok eléggé szabályosan távolodnak egymástól, s úgy sejtjük, Világegyetemünk egyetlen téridő-pontból, egy szingularitásból nőtt azzá a határtalan mindenséggé, amiben élünk. A hatvanas évek korai, "klasszikus" ősrobbanás-modelljei minderről még úgy szóltak, hogy a születés pillanatában (jelenlegi tudásunk szerint olyan 13,8 milliárd évvel ezelőtt) a méretnövekedés szó szerint végtelen gyorsan kezdődött. Igen, jól olvastátok, az elmélet szerint az első pillanatokban még a fény terjedésénél is gyorsabb ütemben tágult volna a tér (bármit jelentsen is ez).  De ezzel akadt egy kis gond. 

A Tudományos Újságírók Klubja szerdán hivatalosan is kihirdette honlapján, hogy a legjobb tudományos ismeretterjesztő blognak adott Juhari Zsuzsanna-díjat idén a Tanárblog csapata nyerte (nagyon megérdemelten), s rajtuk kívül még további hét online felület részesült elismerő oklevélben, köztük a Parallaxis és nagy barátunk a Planetology is. Nagyon köszönjük a bizalmat, gratulálunk a győztesnek és a többi oklevelesnek! Ez az örömteli esemény jó alkalmat ad arra, hogy folytassuk a posztmodern tudománynépszerűsítés buktatóinak kitárgyalását, már csak azért is, mert megkésve ugyan, de aktualitásából mit sem vesztve végre elérhetővé vált legújabb podcastünk, mely éppen ezt a témakört járja körül Ádámmal, Nándival és Miklóssal.    

Hétfőn elhunyt Chuck Yeager (1923-2020), a legelső ember, aki a hangnál sebesebben repült. 1947-ben a Bell X-1 kísérleti rakétarepülőgéppel. Óriási figura volt. Ismert, hogy a hanghatár áttörését két törött bordával hajtotta végre, az előző éjszakai kocsmázás (és ittasan lovaglás) eredményeként!

Kína nagyot megy a Holdon mostanság. Az ország holdkutatási programja (CLEP, Chinese Lunar Exploration Program) keretében kevesebb mint két éve, 2019 első napjaiban szállt le először emberalkotta tárgy a Hold túlsó, a Földről sohasem látható oldalára, a számunkra igen kedves nevű Kármán-kráterbe. Már önmagában azt is elképesztő bravúrként értékelhetjük (amit egyik űrnagyhatalom sem valósított meg korábban), hogy egy különleges pályán keringő távközlési mesterséges holdon keresztül folyamatos rádiókapcsolatot tudnak fenntartani az odaát dolgozó Jutu-2 holdjáróval, az meg egészen csodálatos, hogy az eszköz azóta is fáradhatatlanul bolyong és kutat, dacolva a háromszáz fokos napi (vagyis hónapos) hőingadozással és sok egyéb viszontagsággal. Szóval az a nagy helyzet, hogy az elmúlt években mindenki, űrügynökségek, nagyvállalatok, startupok a Hold felszínén végzendő tevékenységekről beszél, de akik valójában odajutottak és a holdporban dolgozgatnak, azok bizony a kínaiak. Az utolsó amerikai sima leszállás kísérőnkön az Apollo-17 űrhajó útjához fűződik, melynek immár negyvennyolc éve. De 1976 óta szovjet-orosz eszköz sem járt a Holdon, sőt a közelében sem. A forgalom a kilencvenes években kezdett újra megélénkülni: amerikai, kínai, japán és indiai szondák jelentek meg a mellékbolygónk körüli pályákon, sőt India és Izrael leszállással is próbálkozott, sikertelenül. Vagyis az elmúlt négy évtizedben csupán a Kínai Népköztársaság műszerei tudtak simán Holdat érni, a héten immár harmadszor. De az új szonda, a Csang'e-5 nagyban különbözik az előző kettőtől, és a küldetés sikeres végrehajtásával Kína nagyot léphet a személyzetes holdutazás felé. Hogy miért is, az kiderült a hétfői Sokolébresztőből.

Mi, akik a Parallaxison írunk és beszélgetünk, hiszünk abban, hogy a tudományos ismeretterjesztés és a szórakozva tanulás valóban jobb hellyé teheti a világot. Ideális esetben egy olyanná, ahol az emberek mernek és tudnak jól kérdezni, és személyeskedés nélkül, egészséges szkepticizmussal megkérdőjelezni állításokat. S ahol képesek arra is, hogy belássák esetleges tévedéseiket, ha észérvekkel meggyőzik őket. Igen, gyerekként mindenkit rettenetesen frusztrál az információ, hogy a Föld nagyjából gömbölyű. Micsoda hülyeség! De aztán szépen megérthetjük: mikor a Nap lement és már sötét lett, a telefon túlsó végén az amerikai rokonok akkor is esküsznek, hogy odaát bizony még mindig ragyog a napfény. Sok ilyen információmorzsa után egyszer aztán be kell látnunk: bizony, bármilyen marhaságnak és kényelmetlennek is tűnik az a fölöttébb visszataszító elmélet, hogy egy golyóhoz vagyunk ragasztva, ez az egyetlen olyan feltételezés, ami nem kerül még ennél is vadabb blődségekre vezető ellentmondásba a tapasztalatainkkal. Igen, mindez így persze egyszerűnek tűnik, de sokszor nem az: bizony bele-belezavarodunk a saját gondolatmeneteinkbe és amikor már teljes a káosz, olykor gyakran jön valami eszelős tekintetű vagy épp lefegyverzően higgadt próféta is, aki pontosan annyiban több bármelyikünkbél, hogy kevesebb a gátlása és jobb a meggyőzőképessége, és egy gyenge pillanatunkban bizony elad nekünk bármit: "titkos ősi tudást", csodaszert, örökmozgót, a sikeresség kulcsát. Ez korjelenség, ami nagy baj.