"Ezermillió tévéképernyőn jelent meg egy parányi, jellegtelen henger, s növekedett másodpercről másodpercre. Mire méretei megkétszereződtek, már senki sem gondolhatta, hogy a Ráma természeti tárgy." A Randevú a Rámával című klasszikusában Arthur C. Clarke leír egy rejtélyes égitestet, amiről nagy sebessége folytán bebizonyosodik, hogy nem lehet naprendszerbeli eredetű. A Rámának keresztelt objektumot a regényben egy automatikus távcsőrendszer pillantja meg, melyet egyébként elsősorban "űrvédelmi" célból, veszélyes kisbolygók felderítésére üzemeltetnek. A 2130. évben történő felfedezést követően aztán sebtiben oda is küldenek hozzá egy fényképező űrszondát, s ekkor derül ki minden kétséget kizáróan, hogy a Ráma nem más, mint egy kihalt földönkívüli civilizáció hatalmas szellem-űrhajója. Mivel Clarke regényei már több ízben bizonyultak profetikusnak, sokan nem tudtunk nem a Rámára gondolni, amikor aztán 2017 októberében egy űrvédelmi célból üzemeltetetett automatikus távcsőrendszer valóban megpillantott egy rejtélyes égitestet, melyről – a történelemben első ízben – a sebessége alapján csakugyan kiderült, hogy nem lehet naprendszerbeli eredetű.

"A Balti-tenger mellett fekvő Stettintől az Adriai-tenger mentén fekvő Triesztig vasfüggöny ereszkedik le Európára. E vonal mögött vannak Közép- és Kelet-Európa régi államainak összes fővárosai - Varsó, Berlin, Prága, Bécs, Budapest, Belgrád, Bukarest és Szófia. Mindezek a híres városok és országok lakossága a szovjet szférában fekszik, és valamilyen formában alá vannak vetve nemcsak a szovjet befolyásnak, hanem Moszkva egyre nagyobb mértékű ellenőrzésének." Winston Chrchill 75 éve elhangzott fultoni beszédének e legendás részlete olyan tűpontosan leírta a világháborúk utáni Európa geopolitikai helyzetét, hogy onnantól kezdve keleten és nyugaton folyamatosan a "vasfüggöny" szóval hivatkoztak a láthatatlan (illetve helyenként nagyon is látható) választóvonalra a két világrend között. Ahogy korábbi űrtörténeti adásainkban is megbeszéltük: minden hihetetlen szépsége és alapvetően békés jellege ellenére az űrtevékenység kezdetei végső soron a bolygó legpusztítóbb fegyvereinek célbajuttatására tervezett rakétákban gyökereztek. S természetesen az űr a hírszerzéshez, sőt a fegyverkezéshez is korábban elképzelhetetlen lehetőségeket nyitott, nem is beszélve a katonai hírközlésről és navigációról. Igen, például a GPS műholdrendszert, amelyet lassan minden kütyünk használ, az amerikai légierő üzemelteti, s elvileg bármilyik reggel ébredhet úgy az USA védelmi minisztere, hogy úgy dönt, megvonja tőlünk a szolgáltatást. A hétfői Sokolébresztőben Szentpéteri Lászlóval, az Űrvilág alapító főszerkesztőjével beszélgettünk az űrbéli hidegháborúról: tervezett és megvalósult katonai űrállomásokról, szédületes, néhol akciófilmekbe illő jelenetekről és propaganda-űrrepülésekről.

Fogjunk egy fiktív, középkori világban játszódó sorozatot, és fogjunk rengeteg, többdimenziós, célokkal és motivációkkal teli, fejlődésre kész karaktert, eljtsük bele őket az intrikák és hatalmi harcok mocsarába, adjunk hozzá a legnagyszerűbb filmzenékből, mindezt hintsük meg egy nagyon kevés fantasy elemmel és kész minden idők egyik legsikeresebb sorozata, a Trónok Harca. A George R. R. Martin által írt és az HBO által életre keltett filmsorozat nyolc évadot és hetvenhárom epizódot ért meg és bár az utolsó évad sokakban váltott ki visszatetszést, a Trónok Harca kétségtelen módon maradandó nyomot hagyott nemcsak a populáris, de cselekménye, karakterei, szállóigévé vált idézetei által a magaskultúrában is.

A héten századik alkalommal került adásba a Tilos Rádión a Sokolébresztő. Ez persze alkalmat ad némi visszatekintésre, úgyhogy most nekiláttam, hogy felelevenítsek néhány, számomra fontosabb mozzanatot az elmúlt időszakból, amelyekről kissé magam is elfeledkeztem. 2017. április 4-én, kedden kaptunk először lehetőséget a Tilos Rádióban, hogy kísérleti jelleggel, kétheti rendszerességgel csináljunk néhány műsort egy kiürült, reggel 7-es idősávban. A legelső Sokolébresztő-"pilot" csak nyomokban hasonlított a mostanira: a DJ Bohumil Holacsek (vagyis Vojnits Attila), Yano (Tas Janó) és Miles (Füleki András) vezette műsorban a rövid, alig egyórás műsoridő ellenére mindenféle téma helyet kapott és sok király hiányzene megszólalt. Meg persze a Felszabadulás Dala a jeles dátum tiszteletére. "Mert mi komolyan viccelünk."

1940-et írunk, már épp belesodródott Európa a második világháborúba a vén kontinensen, de az Újvilág még békésen szürcsölte a Coca-Cola-t a Niagara vízesésnél. Az első színes polaroid képünkön láthatnánk egy dagi kisegeret meg az őt üldöző kandúrt. Mozivásznon nézhetnénk az ősi macska-egér konfliktust. Műsorvezető társaim életében is vígan kergetőztek ezek a bundás példányok. A legújabb Parallaxis Podcastban Miki, Nándi és jómagam, Erzsó emlékeinket felidézve immáron tudományos szemmel lettünk részesei ennek az archaikus harcnak. Az antigravitációs egér és a gumimacska párbaja komoly elemzés tárgya lett.

A ma délután 6-kor megjelenő Parallaxis epizódban Miklós és Nándi mellett debütál Bardóczné Kocsis Erzsó. A Coolstarz csillagászati szakkör oszlopos tagja szerkesztőként és cikkíróként már korábban csatlakozott a tudományos és fantasztikus ismeretterjesztő csapathoz. A negyvennegyedik epizód újdonsága, hogy ezúttal Rezsabek Nándor vezetésével zajlott a beszélgetés és a diskurzus, valamint az izgalmas kultúrális kitekintés.

"1957 őszén Washingtonban ült össze a Nemzetközi Geofizikai Kongresszus, amelyen a világ legkiválóbb tudósai vettek részt. Október 4-én este a szovjet tudósküldöttség fogadást adott a kongresszus résztvevőinek tiszteletére. A fehér asztal mellett a legkülönfélébb problémákról, tudományos kutatásokról, eredményekről beszélgettek: arról is szó esett, hogy vajon mikor sikerül az amerikaiaknak felbocsátaniuk az első mesterséges holdat. Este kilenc órára járt az idő (Európában már október 5-e volt), amikor Blagonravov professzort telefonhoz hívták. Néhány perc múlva a szovjet tudós visszatért a terembe, és nyugodt hangon közölte: Hölgyeim és uraim! A Szovjetunióban sikeresen felbocsátották a világ első mesterséges holdját. Valószínű, hogy a közeli években, évtizedekben és évszázadokban nagyon sok televízió- és filmforgatókönyvet írnak majd az űrhajózás hajnaláról. Azt hiszem, ezeknek a filmeknek egyik legnehezebben rendezhető tömegjelenete lesz az, ami e szavakra a teremben lejátszódott. Volt, akinek a szó szoros értelmében nyitva maradt a szája, volt, aki valósággal megdermedt. Több tekintélyes tudós az asztalra ugrott és hurrázni kezdett. Egyeseknek az arcát irigység torzította el. Másokéra kiült a hitetlenség. Sokan a szovjet delegáció tagjaihoz rohantak, hogy gratuláljanak nekik, megöleljék őket. Többen némán ültek, és azon gondolkoztak, hogy mit is jelent az emberiség számára a bejelentett hír..."

Nem túl szerencsés, de igen találó hasonlat az újszülöttnek minden vicc új mondás. A tudománytörténet vizein evezve jól tudjuk ennek fontosságát. Újabb és újabb generációknak elmondani az egykor élt nagyok életrajzát, kutatói nagyságát, egy-egy csillagvizsgáló, laboratórium történetét, páratlan felfedezések epikus, bár sokszor banális háttérét. Galieo Galilein át Kulin Györgyig. Továbbá összekötni mindezeket: Kulinnak Galilei volt egyik példaképe, és senki nem tett annyit hazánkban az itáliai asztronómus évszázadokkal korábbi célkitűzéseinek megvalósításáért, mint ő maga. De bármennyire is közelebbi időben munkássága, immáron önnönmaga is történelem. Az idősebb generáció még közszereplőként ismerte, ugyanakkor a mai középnemzedékben már csak a csillagászat és a tudomány barátainak mond neve az átlagosnál többet – a fiatalabb nemzedékkel meg nekünk, tudománynépszerűsítőknek a feladatunk, mi több, közös felelősségünk munkásságának megismertetése.

2021-ben egymást érik a kerek űrévfordulók, így például idén lesz fél évszázada annak is, hogy először érkeztek emberalkotta tárgyak a Mars felszínére. A szovjet Marsz-3 űrszonda leszállóegysége 1971 december másodikán ráadásul állítólag sikeresen át is vészelte a NASA által mindmáig előszeretettel a rettegés hét perceként (seven minutes of terror) emlegetett leereszkedést a vörös bolygóra. A felszíni automata állomás annak rendje és módja szerint el is kezdte egy fényképrészlet közvetítését a földi központ, pontosabban a Mars körüli pályán repülő keringőegység felé. Ám sajnos alig húsz gyönyörű másodperc után, máig ismeretlen okból, örökre elhallgatott.

Amellett, hogy imádjuk az Apollo-programot és csodáljuk azt a tudományos-technikai forradalmat, amely az 1969-es történelmi holdsétához vezetett, ehhez sokszor valamiféle kellemetlen csalódottságérzet is társul az űrhajózást figyelemmel kísérők körében. Az Apollo ugyanis az örökös "bezzeg-gyerek", minden űrkutatási gigaberuházás etalonja. "Miért nem haladunk olyan ütemben mint akkor?" Illetve: "hogy lehet, hogy valamit a hatvanas évek technikai színvonala mellett meg lehetett valósítani, manapság pedig már nem vagyunk rá képesek?" – hallhatjuk ezerszer. Holott! Az Apollo épp attól egyszeri és megismételhetetlen, mert csakis olyan gazdasági-technikai-politikai konstellációban jelenhetett meg, amilyen talán két-háromszáz évente csak egyszer-egyszer adódik, s mindig gyorsan tova is tűnik. Vagyis az Apollo egy gyönyörűséges anomália volt, egy első fecske, messze megelőzve korát. Mátyás király tiszavirágéletű pompás kultúr-udvartartásának modern megfelelője. Nem valós gazdasági vagy tudományos igények kényszerítették ki, hogy megszülessen, hanem valamiféle múló nagyhatalmi presztízs. A jó hír viszont itt jön: az a fajta remélt látvány-űrkorszak, amit akkor oly sokan vártak hiába, most, fél évszázaddal később talán valóban elközelített. Ennek egyik jele, hogy az Emberiség megint a Holdra készül, de ezúttal hosszú távra tervezve.

Az emberi civilizációnak energiára van szüksége. Az űrben ezt nehezebb megoldani, mint a Földön, viszont a jövőbeli űrkolóniák számára létszükséglet lesz a folyamatos energiaellátás. Jelenleg napelemes paneleket használnak, viszont ezeknek több hátránya is van. Az űrben ki vannak téve az aszteroidák, vagy űrtörmelék által okozott károknak, a Marson a por jelenti a problémát. Éppen ezért a megoldást a nukleáris áramforrásokban keresik.

Halkan surran a végtelen űrben a Starship. A földi Elon Musk XXI. századi formabontó interplanetáris álmai immáron hétköznapi utazgatások. Kellemes körülmények közt szelhetem át széltében-hosszában a galaxisunkat, sőt, még tovább is akár, hiszen hamarosan elérkezek a 40 Eridani hármascsillag körül keringő T'Khasi bolygóra. Valós és képzeletbeli világ határát könnyedén mozoghatok.

A Koreai Szupravezető Tokamak Fejlett Kutatási (Korea Superconducting Tokamak Advanced Research) program, melynek célja egy fúziós reaktor megépítése és működtetése, nemrég rekordott állított fel. A 100 millió fokos plazma mintegy 20 másodpercig volt stabil. Ez azért nagy szó, mert ehhez a művelethez két dolog szükséges: elsősorban a hőmérséklet előállítása és fenntartása a probléma, másodsorban pedig a mágneses mező könnyen szétesik.

1972-ben, miközben az Apollo-16 űrhajósai a holdi autókázásra készültek, rangidős műsorvezetőtársunk pedig az anyaméhen kívüli életre, Richard Nixon zöld utat adott az űrrepülőgép-tervnek. A nagyságrendileg százmilliárd dollárt felemésztő emberes Hold-program utáni évtizedre a NASA új célja tehát ez lett: olyan eszközt építeni, amely rakétaként startol el, de repülőgépként tér vissza, egyszerűen, szépen, kifutópályára, anélkül, hogy a fél haditengerészetet kiküldenék az óceánra begyűjteni a vízen hánykolódó kabint a rókázó űrhajósokkal. S ezután a komplexum egyes elemeit, például magát a repülőtestet újra és újra fel lehet majd használni. Úgy tűnt, hogy így olyan rendszeressé tehető majd a forgalom Florida és az alacsony Föld körüli pálya között, hogy egészen olcsó lesz majd feljuttatni kisebb-nagyobb műholdakat. Ezért aztán el is nevezték az eszközt space shuttle-nek azaz űringázónak. Az alacsony ár majd mágnesként vonzza a magáncégeket, ott fognak majd tülekedni távközlési, távérzékelési, anyagtudományi ketyeréikkel a kéthetente induló űrrepülőgép-járatoknál. Így fog kommercializálódni az űr – mondták az okosok. Útközben kiderült, hogy a space shuttle-rendszer fejlesztése még az Apollóénál is komolyabb technikai bravúrt jelent, nem véletlenül tartják mindmáig a legbonyolultabb mozgó szerkezetek egyikének, amit valaha megépítettek. De negyven évvel ezelőtt sikeresen elstartolt az első küldetés, s hamarosan csúcsra járatták a programot: hét-, sőt egyszer-egyszer nyolcfős nemzetközi legénységek, technikai, távközlési cégek alkalmazottjai, sőt szenátorok is megfordultak a shuttle fedélzetén. Harmincöt évvel ezelőtt ezekben a napokban pedig egy országos vetélkedőn kiválasztott New Hampshire-i tanárnő várta a startengedélyt, hogy két negyven perces tévés tanórát tarthasson a világűrből amerikai iskolások millióinak. Azt beszélték, hogy hamarosan a gyerekek maguk is követhetik őt az űrbe. És akkor elérkezett 1986. január huszonnyolcadika.