2019-ben a Juhari Zsuzsanna-díj különdíjában, 2020-ban elismerő oklevélben részesült tudományos és fantasztikus podcast & blog

Verseny a rakétáért

Sokolébresztő #97

2021. január 14. - vinczemiki

Ha azt kérdezed, mikor kezdődött az űrkorszak, Rosenkrantz és Guildenstern játékszabályainak megfelelően vissza kell, hogy kérdezzek: hol kezdődik az űr? E kérdés alapos körbejárása viszont olyan végtelen, parttalan hitvitákra ad lehetőséget, mint maga a kozmosz. Pedig már csak jogi szempontból sem érdektelen az ügy: nyilván más szabályok kell, hogy érvényesek legyenek azon a tevékenységekre, amelyek egy ország légterében zajlanak, és másmilyenek mindarra, ami az adott terület "fölötti" végtelen (és a Föld forgása miatt folyamatosan változó) kozmikus szektorban folynak. A magyar jogalkotás a kérdésben mond is valamit meg nem is, kijelentve, hogy "a légtér fölső határa a légiközlekedés számára maximálisan igénybe vehető magasság". Egy biztos: a fölfelé folytonosan, exponenciális ütemben ritkuló atmoszféránkban sehol sem lehet kirakni egy "vége" táblát. Ha nagyon akarunk, találhatunk a légkörhöz köthető molekulákat még a Holdon túl is. Éppen ezért népszerű az űrjogászok körében a "funkcionalizmus" elve, mely nem egy megadott magassághoz, hanem a mozgás jellegéhez köti a definíciót: űreszköz az, ami a körpálya- ("szovjetül": első kozmikus) sebességgel, vagy annál gyorsabban repül egy adott pályamagasságon. De jogászok és fizikusok különböznek. Nekem speciel az űr egy hely, pontosabban egy fizikai környezet annak minden állapotjelzőjével, függetlenül attól, hogy milyen módon (például egyszer akár egy szép lassan fölkapaszkodó lifttel) jut el oda valami és "mennyivel megy". Márpedig annak, aki hozzám hasonlóan gondolkodik, ha tetszik, ha nem, azt is el kell hát fogadnia, hogy emberalkotta tárgy a közhiedelemmel ellentétben nem 1957-ben, az első Szputnyik indításakor érte el először a világűrt, hanem már 1942-ben. A "nagy kezdet" helyszíne pedig eszerint nem is a kazah sztyeppe, ahol a későbbi Bajkonur közelében egy leppukant vasútállomást meg félnomád törzseket leszámítva ekkor még nem nagyon találunk semmi érdekeset, hanem bizony a náci Németország, azon belül is az Északi-tenger partján fekvő Peenemünde.

v2start.jpg

Tovább

Embert az űrbe mihamarább: a Mercury-program

Parallaxis Podcast #41

Az USA Mercury-programjának célja eredetileg nem kevesebb lett volna, mint minél hamarabb, de mindenképpen a Szovjetunió előtt embert juttatni a világűrbe. A tervhez 1959-ben kezdték válogatni az űrhajósokat, s kezdetben nyílt pályázat kiírásán törték a fejüket a frissen alakult NASA szakemberei. Napilapokban, képes újságokban megjelentetett hirdetések formájában terveztek toborozni, megadott korú, magasságú, súlyú, felsőfokú végzettségű férfiakat keresve; hegymászók, ejtőernyősök, tengeralattjárókon szolgáló tisztek előnyben. Teljesen világos volt, hogy a feladat nem követel pilótákat – azok ugyanis mérhetetlenül túlképzettek a feladathoz. Hiszen itt kezdetben csupán annyiról lehetett szó, hogy az "alanyt" beteszik a csöppnyi Mercury űrkabinba, az Atlas rakéta csúcsába, felküldik egy teljesen automatizált Föld körüli repülésre, majd idővel (szintén automatikusan) begyulladnak a fékezőhajtóművek és a kabin ejtőernyőjén csüngve belecsobban az óceánba, az űrhajóst meg "kikapják és megkérdik, hogy van".

the_mercury_7_15258556433.jpg

Tovább

Jussunk vissza a jövőnkbe!

Parallaxis Podcast #40

Hát bizony vége lett ennek az évnek is. Azt gondolom, többnyire azért egyetértünk abban mindahányan, hogy a sok-sok tagadhatatlan jó dolog ellenére, ami idén történt például a tudományban vagy épp az űrtechnikában, azért ez most mégis egy rettenetes, tragikus, sorsfordító, szemléletformáló, brutálisan kemény év volt. Ilyenkor szeretnénk azt hinni, hogy valami gyökeresen más fog kezdődni akkor, amikor éjfélt üt az óra. Lehet, hogy így is lesz, s ha így lesz, és a világ túljut a nehézségeken, abban bizonyára nem kis szerepe lesz az olyan "dobozon kívül gondolkodó", excentrikus, alkotó embereknek, mint mondjuk Karikó Katalin, Roger Penrose, vagy épp Elon Musk. Legyünk optimisták és bízzunk benne, hogy ilyen óriások vállán állva a Fertőzés-1984-Idiocracy vonalon értelmezhető jelenünk és közeljövőnk helyett egy csodálatos pályamódosítás révén elindulunk "vissza a jövőbe". Valami jó kis Star Trek-szagúba, amit a dédunokáink igazán meg is érdemelnének. Persze, ha itt lenne velünk Dr. Emett Brown és fluxuskondenzátorral feltuningolt DMC DeLoreanjéből kipattanva valakinek a kezébe nyomta volna már év elején a jövőből jött vakcinát, esetleg a klímaváltozás kezelésének pofonegyszerű kulcsát, vagy legalább egy nyomorult sport almanachot, akkor most minden tök másképp lenne. De ezesetben honnan jönne az információ? Ha tényleg visszamegyünk és eljátsszuk a Johnny B. Goode című örökzöldet Chuck Berry unokatesójának, aki elmeséli és lekottázza Chucknak, hogy milyen jó muzsikát hallott, s ő ennek hatására "találja fel" a rock'n'roll-t, akkor végül is honnan származott a tudás? Évzáró podcastükkben erről is beszélgettünk, ráadásul teljesen új, alkalomhoz illő felállásban, Csaba és Miklós mellett először köszöntve a fedélzeten Gergőt.

1-38.jpg

Tovább

Mi van az űrhajóson?

Sokolébresztő #96

Ha beírjuk a képkeresőbe, hogy "astronaut", vagy akár saját agyunkban előhívunk egy űrhajóst ábrázoló képet, igen esélyes, hogy éppen az itt látható fotó fog felbukkanni először. Ezen az ikonikus felvételen az a történelmi pillanat került megörökítésre, amikor Bruce McCandless, az STS-41-B jelű űrrepülés küldetésspecialistája 1984-ben először lebegett teljesen szabadon a nyílt világűrben, mindenféle biztosítókötél, "köldökzsinór" nélkül. Elképesztő, félelmetes és lelkesítő látvány, mindig megdobogtatja a szívem. Már csak azért is, mert volt szerencsém találkozni és néhány szót váltani az űrséta másik résztvevőjével, ennek a tökéletes fotónak a készítőjével, Robert L. Stewarttal. Rápillantva az űrhajósra, amint kényelmesen függ kozmikus foteljében többszáz kilométerrel a bolygó fölött, bizony felemelő érzés az Emberiség tagjának lenni. De felmerülhet a kérdés: mi minden van mindeközben ezen az emberen?

bruce_kicsi.png

Tovább

A "Reszkessetek, betörők!" fizikája

Parallaxis Podcast #39

Tétel: ha karácsony, akkor Reszkesstek, betörők! Bizonyítás: Szükségtelen, az állítás triviális. John Hughes 1990-es klasszikus filmjének műsorra tűzése szenteste nagyjából annyira alapvető eleme az elmúlt évtizedek karácsonyi folklórjának, mint a csillagszóró, a bejgli vagy a november óta minden bevásárlóközpontban permanensen bömböltetett "tudjukmelyik" Mariah Carey-nóta. Tetszik, vagy nem tetszik, a Home alone-rituálé egy megkerülhetetlen, elvitathatatlan kultúrantropológiai sajátsága a nyugati civilizációnak. A filmet ismerjük jól, még azok is, akik ki nem állhatják. Viszont ritkán gondolunk arra, hogy tulajdonképpen ennek a műnek is lehetett némi szerepe egy-két mérnökgeneráció pályára állításában motiváció-ügyileg, még ha nem is olyan mértékben, mint a Star Treknek és hasonlóknak. Hiszen mi történik itt másfél órán keresztül? Hát ez: egy nyolcéves kissrác a klasszikus fizika majd minden területét érintve ötletes gépészeti, optikai, akusztikai és hőtani megoldások sokaságát felvonultatva megvédi a még amerikai kertvárosi viszonylatban is brutálisan túlméretezettnek tűnő családi házat a kellőképpen bugyuta, viszont fölöttébb kitartó betörő-párossal szemben. Lendülnek az ingák, robbannak a petárdák, vörösen izzik a kilincs és kötélpályán siklik a kisiskolás: van itt kérem minden, amit csak fel lehet adni egy emelt szintű fizika érettségin. Legfrissebb podcastünkben Csabával, Nándival és Miklóssal ennek jártunk utána.

homealone.jpg

Tovább

Tíz dolog, amit Mr Spock szeretné, ha tudnál

Ellen Notbohm újságíró nyomán

Halkan surran a végtelen űrben a Starship. A földi Elon Musk XXI. századi formabontó interplanetáris álmai immáron hétköznapi utazgatások. Kellemes körülmények közt szelhetem át széltében-hosszában a galaxisunkat, sőt, még tovább is merészkedhetek akár, hiszen hamarosan elérkezek a 40 Eridani hármascsillag körül keringő T'Khasi bolygóra. Valós és képzeletbeli világ határán könnyedén mozoghatok.

spock.jpg

Tovább

Önmagából újjászülető Univerzumunk és Escher halacskái

Sokolébresztő #95

Lassan száz éve ismert már, hogy a galaxishalmazok eléggé szabályosan távolodnak egymástól, s úgy sejtjük, Világegyetemünk egyetlen téridő-pontból, egy szingularitásból nőtt azzá a határtalan mindenséggé, amiben élünk. A hatvanas évek korai, "klasszikus" ősrobbanás-modelljei minderről még úgy szóltak, hogy a születés pillanatában (jelenlegi tudásunk szerint olyan 13,8 milliárd évvel ezelőtt) a méretnövekedés szó szerint végtelen gyorsan kezdődött. Igen, jól olvastátok, az elmélet szerint az első pillanatokban még a fény terjedésénél is gyorsabb ütemben tágult volna a tér (bármit jelentsen is ez).  De ezzel akadt egy kis gond. 

planck_cmwb.png

Tovább
süti beállítások módosítása