Godzilla először Honda Isiró rendező 1954-es filmjében szerepelt, azóta azonban a Szörnyek királya igazi világhírnévre szert tett. Az óriásszörnyről hazájában több mint harminc film készült, mígnem 1998-ban Roland Emmerich vitte vászonra Godzilla történetének első amerikai feldolgozását. A Manhattanben randarílozó felskálázott terhes leguán kalandjai több tudományos kérdést is felvetnek, de hogy mi köze Godzillának a gravitációhoz és a kék bálnákhoz, az kiderül a legújabb Parallaxis Podcastben! Nagyon igyekeztünk tudományos szemmel megvizsgálni Emmerich alkotását, hiszen nem is olyan rég az üreges mű-Hold kapcsán annyira lehúztuk szegényt, hogy úgy éreztük, jár neki még egy esély.
A tudományos igényességű szörnyészethez először is vizsgáljunk meg egy ilyen gigantikus lényt, legyen az akár King Kong (aki lényegében egy arányosan felnagyított gorilla) vagy Godzilla (akinek a neve nem véletlenül, hanem direkt rímel arra, hogy "gorilla") esetleg egy felhőkarcolónyira nagyított kétéves kisgyerek statikai szempontból! Aki már legózott, az tudja, hogy valóban mindent testet el lehet úgy képzelnünk, mintha kis építőkockákból lenne összerakva, legfeljebb jó sok kiskockára van szükségünk. Ez a gondolat most kapóra jön, hiszen azt tudjuk, hogy egy x oldalhosszúságú kocka felülete x négyzetével növelszik, vagyis ha az oldalhosszat kétszeresére növeljük, a felület négyszeressé válik. Na és mi történik a kocka térfogatával? Az ugye nem más, mint x köbe, vagyis a kockánk térfogata az oldalhossz megduplázása esetén az eredeti nyolcszorosa, triplázása esetén huszonhétszerese, tízszerezése esetén ezerszerese lesz. Ez viszont azt is jelenti, hogy tömör építőelemeket feltételezve a darab tömege is ugyanígy, köbösen növekszik. S itt kezdődnek a problémák. Ugyanis egy épület vagy egy állat tömegét az alátámasztásoknak kell tartaniuk, például a gerincesek esetén a csontváznak. Ha méretarányosan százszorosára nagyítunk egy totyogó kétévest, azzal tömegét egymilliószorosára növeljük, viszont csontjainak keresztmetszete, melynek ezt a tömeget el kellene bírnia, mindeközben csak tízezerszeresére növekszik, vagyis nem lesz képes megbirkózni a testtömeg miatt ránehezedő nyomással. Nem véletlen, hogy az elefántok nem úgy néznek ki, mintha felskálázott egerek lennének. Erre amúgy már maga Galilei is rájött a tizenhetedik században, sőt le is rajzolta Discorsi e demonstrazioni mathematiche című könyvében, hogy egy lábszárcsontot hogyan kell megfelelően felnagyítani, hogy elbírja saját súlyát. Jól láthatjuk, hogy ennek bizony ára van: az alaki (geometriai) hasonlóság áldozatul esik az aránytalan tömegnövekedésnek.
Ebből kiindulva megérthetjük, hogy miért is néznének ki radikálisan mésképp a Godzilla méretű lények, mint egy leguán vagy akár egy tízméteres dinoszaurusz. Ráadásul nagyon úgy tűnik, hogy ekkora gerinces állatok egyszerűen nem jöhetnek létre, legalábbis szárazföldön biztosan nem: akármilyen széles oszloplábakat terveznénk is nekik, egyszerűen az "élő" anyagok szakítószilárdsága nem tenné lehetővé, hogy földi gravitáció mellett ne omoljanak össze saját súlyuk alatt. Nem véletlen, hogy a felhőkarcolókat sem csontból és húsból, hanem acélvázas vasbetonszerkezetekből építik. Hogy cselezi ki mindezt a valóban Godzilla-méretű kék bálna? Hát persze: a vízben él, ahol a felhajtóerő biztosítja, hogy sose nehezedjen csontjaira az állat teljes 150 tonnás tömegéből származó súlyerő. Ha azonban a bálna valami miatt partra vetődik, sajnos már nem sok jóra számíthat.
Szóval kijelenthetjük, hogy Godzillát sem tudományos megalapozottsága miatt szeretjük, pedig még nem is említettük az eredeti japán verzióban kulcsfontosságú radioaktív tűzokádást, ami az óriásleguán legpusztítóbb szuperképessége. Valóban képes lehet a nukleáris besugárzás anomális növekedést előidézni? Hány tojást rakna egy Godzilla méretű lény? S miért nem szakad be léptei alatt a manhattani utca? Ezekre a kérdésekre is megpróbáltunk hősiesen választ találni legújabb epizódunkban. Hallgassátok szeretettel!
emTV.hu // Parallaxis // cikk: Vincze Miklós // fotók: TriStar Pictures, ResearchGate
