Három hónap múlva lesz negyedszázada, hogy sokunknak kitörölhetetlen generációs élményt okozva, a maga kissé talán őrült, de mindenképpen vagány és formabontó leszállási technikájával lehuppant a vörös bolygóra a Mars Pathfinder űrszonda, elindítva azt a korszakot, amelyben azóta szinte minden indítási ablakban (vagyis nagyjából kétévente) indul valamiféle földi szerkezet a Mars felé. Nekem is meghatározó, ha patetikusan akarnék fogalmazni, sorsfordító pillanat volt ez. Kiskamaszként hajnalig fennmaradtunk, hogy megnézzük a CNN-en élő adásban, ahogy betöltődnek a felvételek egy másik bolygó felszínéről. Nem élhettük át, amikor Gagarin felment, meg Armstrong leszállt a Holdra, de ott volt nekünk a szupermenő Mars Pathfinder, ami több mint húsz év után az első landolást produkálta a szomszéd bolygó rozsdás felszínén.
Pár héttel a július negyedikei landolás után postai levélben kunyeráltunk a NASA-tól képeket és prospektusokat (Internet még csak alig-alig létezgetett errefelé), amelyek hihetetlen módon meg is érkeztek egyszer, a csomagban egyebek mellett egy jókora poszterrel, rajta a Pathfinder egyik azóta ikonikussá vált panorámaképével. Kövekkel borított sivatagi jellegű táj fölötte narancssárgás égbolttal, s persze a porban araszolgató cipősdoboz méretű kicsiny marsjáró, a Sojourner: minden idők első kerekes járműve, ami eljutott az egyik planétáról a másikra. Gyönyörű, lelkesítő esemény volt a magamfajta gyerekeknek. De hogy jöhetett mindez létre, amikor néhány évvel korábban még azt sem lehetett biztosan tudni, hogy maga a NASA megmarad-e 1997-ig? Erről szólt a legújabb Sokolébresztő.
Dan Goldin NASA-igazgató, aki még az idősebb Bush alatt, 1992-ben vette át az űrügynökség vezetését, s aztán rekordhosszú ideig, egészen 2001-ig pozícióban maradt, a kilencvenes évek elején azzal szembesült, hogy a Szovjetunió felbomlásával létrejövő új helyzet a NASA-tól is merőben másféle működési módot és célokat követel, mint ami a hetvenes-nyolcvanas évekre szépen kialakult. Goldin gyorsan világossá tette, hogy mostantól egy ideig nem lesznek olyan új űrszondatervek, melyek 150 millió dollárnál többe kerülnek, beleértve a fejlesztést, építést, startot, üzemeltetést, mindent. (Összehasonlításul, az 1976-ban Marsra szállt Viking-szondák simán elvittek néhány milliárd dollárt a maguk idejében vett árfolyamon is. S ezzel egyáltalán nem voltak kirívóan drágák a korabeli naprendszerkutató űrszonda-felhozatalban.) Az új hármas jelszó: "gyorsabban, jobban, olcsóbban" lett, a koncepció "címlaplánya" pedig a Mars Pathfinder.
Hogyan lehetett néhány év alatt kifejleszteni egy ilyen űreszközt, ami teljesen máshogy szállt le a célbolygón, mint korábban bármi bárhova? Hogy a viharba lehetett 25 millió dollárból (ez kérem ilyesmire aprópénz) kifejleszteni a hozzávaló ügyes kis marsjárót? És mi köze az egésznek Matt Damonhoz? Kiderül a legújabb Sokolébresztőből, mely kivételesen karanténviszonyok között készült. Ez mind a hangminőségben, mind pedig a köhécselésemben tettenérhető, de azért remélem valamennyire élvezhető. Hallgassátok szeretettel!
emTV.hu // cikk: Vincze Miklós // borítókép: NASA / JPL /-Caltech // fotók: NASA
