Ezúttal a Vénusz pokoli világába látogatunk el: miközben a marsszondák évekig, sőt, akár évtizednyi ideig üzemelnek a vörös bolygón, a Föld ikertestvérének is nevezett Vénuszon a legszovjetebb berendezések is elhallgattak egy-két órányi felszíni munka után. De miért? Mitől vált a Vénusz ilyenné? És lehetett-e rajta élet azelőtt? Erről szól a Sokolébresztő legújabb adása!
A 20. század elején sok csillagász még úgy vélekedett, hogy a Földhöz legközelebb keringő bolygóterstvérünk, a népnyelvben esthajnalcsillagnak is nevezett Vénusz egy valóságos trópusi paradicsom lehet, burjánzó őserdőkkel a felszínén. A feltételezés annyiból teljesen logikusnak is tűnt, hogy a szépség istennőjének nevét viselő planétáról már az 1700-as évek óta tudjuk, hogy légkörrel rendelkezik, mérete szinte megegyezik Földünkével és helyzete a Naphoz képest igazán ideális: pályája bőven benne húzódik a gyakran "lakhatósági zónának" nevezett tartományban, amelyen belül elvileg lehetőség volna a magunkfajta szén- és vízalapú életformák megjelenésére.
A 60-as és 70-es évek úttörő űrszondáinak kamerái és érzékelői elé azonban ettől radikálisan eltérő világ tárult. Annak ellenére, hogy a bolygó átláthatatlan, világos felhőtakarója a ráeső napsugárzás négyötödét visszaveri, a múltbéli vulkanikus kataklizmák nyomát őrző sűrű széndioxid-légkör olyan megszaladó üvegházhatási spirálba kergette a Vénuszt, hogy jelenleg a felszínen majdnem 500°C-os hőmérséklet és a földi tengerszinti érték kilencvenszeresének megfelelő nyomás uralkodik. Ilyen viszonyok között nemhogy folyékony víz nem létezhet, de bizony a legjobb hőszigetelés ellenére még a felszínre leérkező szovjet űrszondák is néhány órán belül elhallgattak. Ez nagy kár, hiszen Földünk jövőjének megismerése szempontjából is tanulságos volna alaposabban megvizsgálnunk, hogy mi történt testvérbolygónkkal, hogyan, s miért lépett az üvegházhatás öngerjesztő folyamatának útjára? Hála az űrszondák adatainak, ma úgy gondoljuk, hogy hárommilliárd évvel ezelőtt (amikor a Földön már bőven kialakult az élet) a Vénusz csakugyan egy kellemes hely lehetett, annyi folyékony vízzel, ami elég ahhoz, hogy az egész bolygót átlagosan 20 méteres mélységű sekély óceán borítsa. Ilyen jó kezdés után hogyan romolhattak el ennyire a dolgok odaát?
Ennek megválaszolásához nem ártana egy új felszíni szondát odaküldeni, ami nem csak órákig, de hetekig-hónapokig elműködgetne az esthajnalcsillag kénköves poklában. Ám a hagyományos, szilíciumalapú elektronikák 200°C fölötti hőmérséklettartományban használhatatlanok. Szerencsére napjainkban elkezdett körvonalazódni a kiút. Szilíciumkarbid áramkörök és különleges anyagtechnológiai eljárások alkalmazásával elérhetőnek tűnik az áhított cél: egy szeizmométerrel és spektrométerekkel felszerelt, hosszú ideig működőképes vénuszi leszállóegység megalkotása. De hova "költözhetett" a hipotetikus vénuszi élet, miért tűnik úgy, hogy a bolygó felszínét szinte mindenhol vulkáni hamu borítja, és mi köze van egy budapesti űrtechnológiai cégnek a vénuszfelszíni viszonyokra optimalizált alkatrészek és eljárások teszteléséhez? Kiderül a legújabb Sokolébresztőből. Hallgassátok szeretettel!
emTV.hu // Parallaxis // cikk: Vincze Miklós // borítókép: Roszkozmosz, képek: Roszkoszmosz, ESA
