A legújsabb Sokolébresztőben vendégeink Szalai Sándor professzor és Horváth István voltak, akik a KFKI-ban kollégáikkal a nyolcvanas években kulcsfontosságú műszereket fejlesztettek a Halley-üstököst megközelítő VEGA-1 és -2, és a Mars holdjához indított Fobosz-szondákra. Ez a csapat alkotta meg a világ első valódi "űrrobotját" is, amely nélkül lehetetlen lett volna a mogyoró alakú üstökösmag lefényképezése.
1980-ban, Farkas Bertalan sikeres űrrepülésével nagyjából egy időben, és annak tudományos-technikai eredményeitől nyilván nem függetlenül, az IKI, vagyis a Szovjet Tudományos Akadémia Űrkutatási Intézetének vezetése részéről felmerült, hogy Magyarország, konkrétan a Központi Fizikai Kutatóintézet (azon belül is a Részecske- és Magfizikai Intézet) kutatói csatlakozhatnának a keleti blokk űrkutatásának alighanem legambíciózusabb űrszondás programjához, a VEGÁ-hoz.
Ahogy a Sokolébresztő hallgatói már megszokhatták: a VEGA sem egyszerűen azt jelenti, amit (a Lant csillagkép legfényesebb csillagát), hanem egy rövidítést rejt. A Venyera és a Gallej szavak összevonásából származik, melyek közül az előbbi oroszul Vénuszt jelent, utóbbi pedig a H-val hadilábon álló oroszos ejtése és átirata a Halley névnek, amely a legendás 76-77 évente visszatérő híres üstököst jelöli. Ez a periodikus égi jelenség, amit már a 11. századi Bayeux-i falikárpit is megörökít, az űrkorszak kezdete óta először 1986-ban közelítette meg a Naprendszer belsejét, s az égi vándor érkezésére valóságos űrszondazáporral készült az Emberiség.
A gyermekcipőben járó ESA (Európai Űrügynökség) és Japán is úgy döntött, hogy űreszközt küldenek a messziről érkező "piszkos hógolyóhoz", de természetesen a szovjetek akartak elsők lenni: így a Vénuszhoz indítandó következő űrszondáik programját jelentősen kibővítették. Az 1984-ban startoló két identikus szerkezet leszállóegységeket és magaslégköri ballonokat küldött a Vénuszhoz, de onnan továbbkanyarodva célbavették a Halley-üstököst.
Ám a Halley-üstökös megközelítése semmi olyasmihoz nem hasonlított, mint a korábbi elrepülések a Hold vagy a bolygók mellett. A Halley pályája egyrészt még csak közelítőleg sem fekszik a Naprendszer fősíkjában, amelyben a "tisztességes" nagy- és kisbolygók keringenek. Ráadásul az üstökösök nem is teljesen szabadesési pályán repülnek: a csóvájukat is alkotó kiáramló por és gázrészecskék természetes rakétahajtóműként gyorsítják őket, jelentősen megnehezítve mozgásuk előrejelzését. Vagyis az üstökösmag közelébe tévedő űrszondának improvizálnia kell: saját érzékelőivel kell megtalálnia, hogy merre van az üstökös "érdekes" része, odafordítania kamerát és lefényképezni. A földi távvezérlés eleve kizárt, hiszen a fénysebességgel terjedő rádióhullámoknak akár tíz-húsz percbe is beletelhet, hogy idejussanak a VEGA-szondákról, miközben az egész találkozó villámgyors: a szonda és a Halley relatív sebessége mintegy 70 kilométer volt másodpercenként. Vagyis egy valódi autonóm űrrobotot kellett megalkotni, amely felismeri az üstököst és időben pont oda fordítja a kamerát ahova kell.
Sem ez a számítógépes vezérlés, sem pedig a kamerához szükséges, akkoriban igen újszerű CCD-technika nem olyan feladatokat jelentettek, amelyeket a program felvetése és a start között eltelt szűkös négy évben a Szovjetunió önerőből meg tudott volna valósítani. A KFKI fizikusai azonban mind a képfeldolgozás-technika mind pedig a mikroprocesszorok területén olyan jelentős tapasztalottal rendelkeztek, mint a keleti blokk kutatói közül mások nem. De még így is, ma már elképzelhetetlen módon a csúcsidőben mintegy négyszáz ember dolgozott Magyarországon a VEGA-programon. Szerencsére nem hiába: az 1986-os kettős űrrandevú minden túlzás nélkül hatalmas siker lett, s a magyar kameravezérlésnek és CCD-nek köszönhetően az Emberiség elsőként láthatta meg, hogy hogyan néz ki valójában egy üstökös magja.
A VEGA-küldetések alighanem mindmáig olyan anyagi és szellemi erőforrás-koncentrációt vettek igénybe a magyar fizikusok és villamosmérnökök részéről, amelyre azelőtt és azóta sem volt példa hazánk űrkutatásában, a Farkas Bertalan-repülés előkészítését is beleértve. A projekt teljes sikerével végérvényesen megalapozódott a KFKI és az RMKI hírneve az űrkutatás terén, s azóta már az is elmondható, hogy a Merkúrtól a Szaturnuszig nem találunk olyan nagybolygót a Naprendszerben, amelyhez ne jutottak volna el műszereik vagy ötleteik.
De mi lett a nem kevésbé nagyratörő tervekkel útnak indított Fobosz-szondák sorsa, amelyek olyan leszállóegységeket szállítottak, amelyek fedélzeti számítógépei szintén a KFKI-ban készültek, s amelyek elsőként szálltak volna le a Mars nagyobbik holdjának felszínére? S mi lett a magyar vezérlésű szovjet marsjáróval, amelyet még a kaliforniai Death Valley-ban is sikerrel teszteltek? Kiderül a legújabb Sokolébresztőből. Hallgassátok szeretettel!
emTV.hu // Parallaxis // cikk: Vincze Miklós // borítókép: Wigner RMI / ESA / NASA
