Az amerikaiak mindenhová autóval járnak. A személygépjármű olyannyira alapvető lételeme a kontinensnyi ország lakosságának, mint a levegő, a víz, a juharszirup, vagy a kábeltévé. Neil Armstrong és Buzz Aldrin kitűzték ugyan a csillagos-sávos lobogót a Holdra már 1969-ben, de az amerikai életmód (és a tudomány) 1971 júliusában érkezett meg úgy igazán égi kísérőnkre, amikor David Scott és Jim Irwin a legelső felturbózott Apollo-küldetésen kicsomagolták kétszázkilós kis villanyautójukat a holdbéli Hadley-völgy közelében, s hozzáláttak a helyi Appenninek lélegzetelállító hegyeivel övezett társég geológiai feltárásához. Ez volt hát az első alkalom, amikor emberi lények autót vezettek a Naprendszer egy másik égitestjén, s ők tehát magától értetődően amerikaiak voltak. Ám legalább ennyire természetes, hogy ahhoz, hogy odajussanak és félelmetes tizennyolc kilométeres óránkénti sebességgel zötyöghessenek a kráterszabdalta vidéken, egy magyar gépészmérnök és egy német rakétatudós-menedzser kulcsfontosságú munkájára volt szükség. Erről szólt a legújabb Sokolébresztő.
A februárban kilencvennegyedik születésnapját ünneplő Pavlics Ferenc professzor, Feri bácsi 1950-ben végzett a budapesti Műegyetem gépészkarán, s annyi honfitársunkhoz hasonlóan 1956 novemberében, a szabadságharc leverése után elhagyta Magyarországot. Az űrkorszak kezdetekor, vagyis 1957-ben már a detroiti General Motors kutatóközpontjában találjuk, ahol hamar csoportvezető főmérnökké vált. A GM igazgatói később az egész csoportot áthelyezték a szeles Michiganből a napfényes kaliforniai Santa Barbarába, ahol egy nem mindennapi feladattal bízták meg őket: tervezzenek meg egy ötvenkilós távirányítású járművet, mely a Holdat felderítő Surveyor leszálló-űrszondák egyikéről gördült volna le.
A bökkenő csupán annyi volt, hogy ekkor, vagyis 1961-ben, öt évvel az első ember nélküli sima Holdra szállás előtt még senki nem tudta, hogy egyáltalan miféle állagú "talajra" lehet odafönt számítani. Sokan attól tartottak, hogy az eszköz egyszerűen elsüllyed majd a holdporban, így egészen furcsa technikai megoldás-ötletek is felmerültek a vakondként a regolitban előrehaladó, arkhimédeszi csavarral hajtott egységtől a férgek perisztaltikus mozgását imitáló kúszójárművekig. Végül aztán a Surveyor-programból törölték a mozgó felszíni állomás tervét, ám az így megszerzett tapasztalatok később nagyon is jól jöttek. 1969-ben ugyanis a NASA újabb pályázatot írt ki elképesztően rövid határidővel: egy két éven belül induló küldetésre kellett megtervezni és megépíteni egy könnyű és a holdkomp kicsiny "csomagtartójában" szállítható villanyautót, amellyel az űrhajósok közlekedhetnek a Holdon. A GM-pályázat kulcsemberei természetesen a Pavlics-csapat tagjai lettek.
Az egyik fő problémát a járgány ki- és becsomagolása jelentette. Az origami-terepjáró hajtogatásának ötlete Pavlics zseniális agyszüleménye, s ennek demonstrálására egy valódi családi erőfeszítés eredményeképpen kerülhetett sor. Ferenc megépítette a távirányítású modellt, melynek vezetőülésébe az akkor hétéves fia egyik G.I. Joe-babája került ("azóta se adta vissza" – jegyezte meg múlt héten egy nekem küldött emailben az immár hatodik évtizedében járó Peter Pavlics), a rászerkesztett életfenntartó hátizsák pedig felesége, Klára keze munkája volt. Ferencék ezután alabamába repültek, a huntsville-i Marshall Űrközpontba, ahol a kisautót meglepetésszerűen beirányították az igazgató, Wernher von Braun irodájába. A hatás nem maradt el: a nagyfőnök imádta Pavlics elegáns koncepcióját. A kicsomagolás később szerencsére "nagyban" is tökéletesen működött az Apollo–15 útján, pontosan úgy, ahogy az alábbi ábrasor mutatja.
A NASA részéről a new yorki olasz Saverio "Sonny" Morea és a német Georg von Tiesenhausen (a von Braun-féle eredeti peenemündei csapat tagja) koordinálta a munkát, amibe a Pavlics-vezette GM-es csapaton és az űrhivatalon kívül a Boeinget is bevonták, ők lettek ugyanis felelősek a végső repülő példányok legyártásáért. Amikor 2003-ban találkoztam az akkor nyolcvankilenc éves von Tiesenhausennel, nem átallotta azt mondani, hogy "the rover was my baby", nagyjából egy perccel azelőtt, hogy ez a kép készült rólunk. Egy űrjárgánynak persze sok "szülője" lehet, ám minden elfogultság nélkül kijelenthető, hogy a Lunar Roving Vehicle elsősorban azért mégiscsak Pavlics Ferenc "babája". A ragyogó von Tiesenhausen egyébként elképesztően aktív maradt később is, még néhány héttel azelőtt is láttam posztolni a facebookon, hogy 2018-ban elhunyt – száznégy éves korában!
A rover végül három példányban jutott el a Holdra (az Apollo–15, –16 és –17 küldetéseken) és mindannyiszor fantasztikusan teljesített. Azért néha akadt egy-két kisebb gikszer, mint például amikor az Apollo–17 expedíción a jármű egyik sárvédője leesett. Ám az űrhajósok ezt is megoldották, ismerve az ősi mérnöki bölcsességet: ha valamit nem tudsz szigszalaggal rögzíteni, akkor nem használtál eleget. Az itt megcsodálható térképes-szigszalagos holdi autószerelő bravúrért később az amerikai karosszérialakatosok szövetsége Cernan és Schimitt asztronautáknak tiszteletbeli tagságot adományozott.
Minderről és még sok más holdautó-ügyi érdekességről is szót ejtettem az év legelső Sokolébresztőjében. Hallgassátok szeretettel!
emTV.hu // cikk: Vincze Miklós // fotó: NASA, ScottsdaleArts, Vincze Miklós
