Ha azt kérdezed, mikor kezdődött az űrkorszak, Rosenkrantz és Guildenstern játékszabályainak megfelelően vissza kell, hogy kérdezzek: hol kezdődik az űr? E kérdés alapos körbejárása viszont olyan végtelen, parttalan hitvitákra ad lehetőséget, mint maga a kozmosz. Pedig már csak jogi szempontból sem érdektelen az ügy: nyilván más szabályok kell, hogy érvényesek legyenek azon a tevékenységekre, amelyek egy ország légterében zajlanak, és másmilyenek mindarra, ami az adott terület "fölötti" végtelen (és a Föld forgása miatt folyamatosan változó) kozmikus szektorban folynak. A magyar jogalkotás a kérdésben mond is valamit meg nem is, kijelentve, hogy "a légtér fölső határa a légiközlekedés számára maximálisan igénybe vehető magasság". Egy biztos: a fölfelé folytonosan, exponenciális ütemben ritkuló atmoszféránkban sehol sem lehet kirakni egy "vége" táblát. Ha nagyon akarunk, találhatunk a légkörhöz köthető molekulákat még a Holdon túl is. Éppen ezért népszerű az űrjogászok körében a "funkcionalizmus" elve, mely nem egy megadott magassághoz, hanem a mozgás jellegéhez köti a definíciót: űreszköz az, ami a körpálya- ("szovjetül": első kozmikus) sebességgel, vagy annál gyorsabban repül egy adott pályamagasságon. De jogászok és fizikusok különböznek. Nekem speciel az űr egy hely, pontosabban egy fizikai környezet annak minden állapotjelzőjével, függetlenül attól, hogy milyen módon (például egyszer akár egy szép lassan fölkapaszkodó lifttel) jut el oda valami és "mennyivel megy". Márpedig annak, aki hozzám hasonlóan gondolkodik, ha tetszik, ha nem, azt is el kell hát fogadnia, hogy emberalkotta tárgy a közhiedelemmel ellentétben nem 1957-ben, az első Szputnyik indításakor érte el először a világűrt, hanem már 1942-ben. A "nagy kezdet" helyszíne pedig eszerint nem is a kazah sztyeppe, ahol a későbbi Bajkonur közelében egy leppukant vasútállomást meg félnomád törzseket leszámítva ekkor még nem nagyon találunk semmi érdekeset, hanem bizony a náci Németország, azon belül is az Északi-tenger partján fekvő Peenemünde.

Nem csoda, hogy amikor arra kértem fel Schuminszky Nándort, a gigantikus ismeretanyagot a fejében (no meg lakásnyi archívumában) tartó űrtörténeti szakembert, hogy a Sokolébresztő élő adásában vegyük végig a hatvan évvel ezelőtti Gagarin-repülés előzményeit, vissza kellett ugranunk időben a második világháború kellős közepéig. A Wernher von Braun-vezette fejlesztőcsapat 1942. október 3-án hajtotta végre az említett tesztrepülést, melynek során az akkor még A-4-ként ismert korszakalkotó, folyékony üzemanyagú rakéta elérte a 85-90 km-es csúcsmagasságot. Ez pontosan az a tartomány, amelyet megjárt rakétarepülőgép-pilótákat később az amerikai légierő már űrhajósnak ismerte el, manapság pedig a Virgin Galactic árul borsos áron űrturista-jegyeket ide. Innen már érzékelhető a Föld görbülete, az ég pedig délben is koromfekete. De ha valakit ez a pályamagasság nem győzne meg, 1944. június 20-án a von Braun-csapat már 176 kilométeres apogeumig juttatott fel egy ilyen kísérleti rakétát. Hálás vitatéma az is, hogy mi járhatott a mérnökök fejében, amikor belevágtak a később kettes számú "megtorló fegyverként" (Vergeltunswaffe-2, V-2) elhíresült A-4 fejlesztésébe. De az egy pillanatig sem vonható kétségbe, hogy az egyik fő személyes mozgatórugójuk már akkor is az űrutazás álma volt. Maga von Braun még diákkorában találkozott Hermann Oberth erdélyi (szász) származású látnoki rakétatudós 1923-as ismeretterjesztő könyvével, mely a "Die Rakete zu den Planetenräumen" (Rakétával a bolygóközi térbe) címet viselte, s ez örökre megváltoztatta a matek és a fizika iránt addig csak mérsékelt érdeklődést tanúsító úrfi életét. A csapat tagjai számára meghatározó élmény volt továbbá Fritz Lang ős-sci-fi filmje is, a Frau im Mond (Asszony a Holdban), melynek elékészítéséhez amúgy szintén maga Oberth "szakértett", s ennek megfelelően tele volt űrrakétákkal. Nem véletlen tehát, hogy a sikeres 1942. októberi tesztrepülésen is ott virított felfestve az A-4-es aljára a holdbéli nőalak, a mozifilmre utalva (képünkön).

A háború után mind a nyugati szövetségesek, mind a szovjetek komoly erőfeszítéseket tettek, hogy "begyűjtsék" a hirhedt rakétafegyverek terveit, alkatrészeit, s elsősorban persze magukat a mérnököket, akik részt vettek kifejlesztésükben. Hiszen az atombomba megalkotásával és kétszeri bevetésével immár világossá vált, hogy az a hatalom, amely kontinensközi ballisztikus rakétákkal és azokra felszerelhető nukleáris robbanófejekkel is rendelkezik, korábban elképzelhetetlen stratégiai előnyökre tehet szert a bolygón. Von Braunék és a fejlesztőcsapat krémje (a legtöbb forrás szerint 127 fő) nem túl meglepő módon az amerikaiaknak adták meg magukat, s néhány év múlva már szinte mindegyiküket az alabamai Huntsville-ben találjuk majd, a városban, melyet azóta csak Rocket City-nek szokás arrafelé emlegetni, s mely a hadsereg Redstone Arsenaljának, majd később a NASA Marshall Űrközpontjának is otthont adott. Itt készült még a kilencvenes évek végefelé ez a csoportkép is az akkor még életben lévő, többnyire nyolcvanas éveiket taposó német mérnökökről, a von Braun-csapat eredeti tagjairól. Középen például a legendás Ernst Stuhlinger (1913-2008) ül, aki az A-4 (V-2) vezérlőrendszerének fejlesztője volt, s később odaát a személyzetes marsutazás előzetes tervezésétől a Skylab-űrállomás csillagászati platformján keresztül egészen a Hubble űrtávcsőig rengeteg programban vállalt fontos szerepet.

A szovjetek is igyekeztek persze, s előreküldték a megszállt Németországba a későbbi űrprogram majdani prominens szakembereit, többek között Szergej Koroljovot, Valentyin Gluskót és Borisz Csertokot, hogy begyűjtsék, ami begyűjthető: alkatrészeket, dokumentumokat és a "második vonal" mérnökeit, akiket von Braunék és az amerikaiak hátrahagytak. Természetesen ők sem tértek vissza üres kézzel a Szovjetunióba, s hamarosan a Volga közelében fekvő Kapusztyin Jarban is ugyanolyan jellegű rakétakísérletek kezdődhettek, mint Új-Mexikóban és Alabamában, a jó öreg német A-4-esekkel vagy azokra megszólalásig hasonlító rakétákkal. Nem túlzás tehát azt állítani, hogy mind a szovjet, mind az amerikai űrhajózási hordozók ilyen értelemben egy "náci csodafegyver" egyenesági leszármazottjai. Ahogy azt is észre kell vennünk, hogy ezen a ponton az emberi űrrepülések korszaka akár egy jó évtizeddel Gagarin és Shepard előtt megkezdődhetett volna. A megannyi látnoki tervéről ismert British Interplanetary Society (Brit Bolygóközi Társaság) ugyanis már 1946-ban tett egy javaslatot Megaroc néven, amely szerint egy megerősített A-4 rakétára szerelt ejtőernyős visszatérőkabinban embert lehetett volna egy szuborbitális repülés során a világűrbe juttatni. Ma úgy látjuk, hogy ehhez akkoriban minden technikai lehetőség adva volt, s ha megvalósul, ma nem Jurij Gagarint, hanem egy brit pilótát tartanánk számon első űrutazóként.

Hogy milyen egyéb bonyodalmakon, hadi, politikai és mérnöki nehézségeken keresztül vezetett az út az űrverseny nyitányáig, meghallgatható a Sokolébresztő legújabb epizódjában Schuminszky Nándor avatott tolmácsolásában.

emTV.hu // fotók: DPA, Schuminszky Nándor, British Interplanetary Society