A ChatGPT segítségével szerkesztett adásunkban az űrutazás és az idegen életformák témáját járjuk körül – beszélgetünk a kihívásokról és a jövőbeni űrmissziók lehetséges kockázatairól, miközben tudományos szempontból vizsgáljuk az Élet (Life) című filmet. A Parallaxis legújabb részében megvitatjuk az idegen életformák potenciális hatásait az emberi civilizációra, és kitérünk arra is, hogy milyen kihívásokat kell legyőzni ahhoz, hogy az űrkutatás továbbra is biztonságos legyen az emberi faj számára.
Nem egy és nem két olyan filmet kiveséztünk már a Parallaxisban, ami azt mutatja be, hogy milyen lesz az Emberiség első találkozása a földönkívüli élettel. A legtöbb forgatókönyv szerint (habár statisztikát nem készítettem) "ők" jönnek ide önerőből, előfordul az is, hogy a mi embereink utaznak el hozzájuk házhoz a pofonért valami űreszközzel, de az a felállás, amit a chilei származású svéd Daniel Espinosa rendező 2017-es sci-fi horrorja bemutat meglepően ritkán jelenik meg a vásznon, annak ellenére, hogy a valódi nagy találkozás alaphelyzete nagyon könnyen elképzelhető, hogy pontosan ilyen lesz. Mégpedig, hogy egy űrszonda végre-valahára mintát hoz haza a Marsról, a Jupiter Europa-holdjáról vagy más hasonló potenciálisan mikroszkopikus életet hordozó égitestről, ám minden hiperóvatos karantén-óvintészkedés ellenére a lény kiszabadul, és szépen felfal, lemészárol vagy összefertőz mindenkit.
A koncepció olyannyira nem tudománytalan, hogy a pánspermia-elmélet szerint simán elképzelhető, hogy mi magunk, vagyis a földi élet is valahonnan máshonnan, ha nem is űrhajóban, de mondjuk egy meteoroid belsejében érkezett meg a kék bolygóra a Naprendszer kialakulásának korai időszakában. S ha történhetett így, azt is elképzelhetjük, hogy az "invazív" és az őshonos élet ádáz evolúciós küzdelmet vívott egymással, melynek a végén csak az egyik maradhatott. Éppen az ettől való félelem miatt történt az is, hogy még a teljesen élettelennek tűnő Holdról hazatérő első Apollo-űrhajósokat is hetekig a bolygó többi részétől légmentesen elzárt karanténban tartották visszaérkezésük után, attól tartva, hogy az égi kísérőnkről véletlenül hazahozott nanobacik esetleg végigszáguldhatnak a földi életen. Csak miután a holdkőzetmintákat alaposan átvizsgálták az Élet-filmben is látható kesztyűskamrákhoz nagyon hasonló spéci vizsgálószobákban a houstoni Lunar Receiving Laboratory (holdi fogadólaboratórium) munkatársai és meggyződtek arról, hogy nincs fertőzésveszély, jöhettek elő Armstrongék a karanténból.
Különösen jó ötlet a filmben, hogy a hasonló marsi mintafogadást a forgatókönyv az ISS-re, vagyis a valódi Nemzetközi Űrállomás hollywoodi módon feltuningolt változatára helyezi. Ennek abszolút van értelme amúgy: minek kockáztatni a Földet egyáltalán, amikor még az űrben (ha nem is a Marson) is megejthetők az azzal kapcsolatos vizsgálatok, hogy fennáll-e a fertőzésveszély. Az alapkoncepció tehát okos, a transzformáció pedig, ahogy az őssejtserűen multifunkcionális egysejtűek telepéből egy polipszerű lénnyé szerveződik a Calvin nevezetű űrlény a szemünk előtt szintén nagyon izgalmas és talán nem is ordítóan tudománytalan, habár...
A ChatGPT mellett elsőként szerepelt magában a Parallaxis Podcastban Norbi is, aki nagyon érzi a műfajt, olyannyira, hogy az adás végére mindenki meggyőződhet arról, hogy ő egy természetes intelligencia. Szóba kerül még az űrsikló lezuhanását túlélő fonalférgektől a szkafanderben arcra tapadó hatalmas vízcseppen át Calvin biológiájáig mindenféle érdekesség, okosság és marhaság, ahogy ez egy vérbeli Parallaxis podcast esetében elkerülhetetlen. Újra itt vagyunk, hallgassátok szeretettel!
emTV.hu // Parallaxis // cikk: Vincze Miklós // borítókép, képek: Sony Pictures Releasing
