Egy izgalmas utazásra invitálunk titeket vissza, a nukleáris forradalom gyökereihez, az atombomba megszületéséhez. Sorsok, döntések és titkok, melyek életre hívták ezt az elképesztő és igen veszélyes történelmi korszakot. Az Oppenheimer (2023) című film a tudomány és az emberi felelősség bonyolult kérdéseit veti fel, a Parallaxis aktuális epizódjában pedig a film elemzése mellett egyúttal arra törekszünk, hogy jobban megértsük ezeket.
Christopher Nolan filmjei általában mély nyomot hagynak a nézők emlékezetében, vagy így vagy úgy. Ez az effektus ezúttal sem maradt el, annak ellenére, hogy ez a jó háromórás alkotás nem az első, de nem is a második filmes feldolgozása az Oppenheimer-sztorinak. Aki azonban, Gézához hasonlóan mérnöki érdekességeket, vagy a Manhattan-terv nagy heuréka-pillanatainak érzékletes bemutatását várja a filmtől, annak sajnos csalódnia kell. Hasonlóképpen azoknak is, akik a trailer, meg az IMAX-centrikus marketing alapján valami eszement nagy látványt vártak, ugyanis a film jó kilencvenöt százalékában jellemzően szobákban beszélgető emberek fejeit látjuk közelről, ami éppen annyira működik egy tenyérnyi kijelzőn is. Azt azért meg kell jegyeznünk, abban a néhány másodpercben, amelyben alighanem a filmtörténet során felrobbantott legnagyobb bombát látjuk, amelynek megjelenítéséhez állítólag egy szikrányi CGI sincs, valóban van min megdöbbennünk. Hasonlóan Oppenheimerék keze és agya munkájához egyszerre van benne jelen valamiféle nem evilági esztétikum, érő, és az általa hordozott rettenetes fenyegetés.
Magáról Julius Robert Oppenheimerről a zseniális fizikusról és még zseniálisabb projektmenedzserről is hasonlóan ambivalens képünk alakul ki végignézve a filmet. Nagyon helyesen, tehetjük hozzá: a hollywoodi klisékkel ellentétben az ő szerepe és megítélése nem lehet fekete vagy fehér, ahogy az egyik fő antagonistaként beállított Teller Edéé sem. A kibontakozó felállás így leginkább a klasszikus görög drámákéhoz hasonlít: minden szereplő a helyzetéhez képest a legjobb és legracionálisabb döntések alapján cselekszik és fogalmaz meg véleményeket, a tragédia tehát nem valakinek a gonoszságából, hanem magából a feloldhatatlan alaphelyzetből fakad.
De vajon mennyire tekinthető hitelesnek történelmileg a film, és miért nem látunk benne több magyart, amikor mifelénk evidencia, hogy a múlt századforduló budapesti Fasori Evangélikus Gimnáziuma és Mintagimnáziuma nélkül az Emberiség legpusztítóbb fegyverei alighanem sose jöttek volna létre? És miért nem építettek végül atombombát a nácik? Ezeket a kérdéseket is körbejártuk a Parallaxis podcast legfrissebb epizódjában. Hallgassátok szeretettel!
emTV.hu // Parallaxis // cikk: Vincze Miklós // borítókép: Universal pictures // kép: Los Alamos National Laboratory
