Hatvan évvel ezelőtt a kubai rakétaválságként elhíresült szovjet-amerikai konfliktusban a világ olyan közel sodródott egy nukleáris világháborúhoz, amennyire azelőtt és azóta egyszer sem. Kennedy és Hruscsov, vagyis a két szuperhatalom első emberei azonban a megfelelő vezetőknek bizonyultak a megfelelő helyeken és néhány feszült nap után a helyzet végül konszolidálódott, a világ visszatáncolt a szakadék pereméről. Talán sose volt olyan forró a hidegháború, mint éppen akkoriban. Az 1962-es esemény időben egybeesett a legelső emberes űrrepülésekkel mindkét oldalon, s persze az űrhajósokat pályára állító rakétarendszerekről mindenki teljes joggal asszociált arra, hogy ugyanezek az eszközök csekély módosításokkal tömegpusztító fegyverekként is bevethetők lennének. Az azóta eltelt több mint fél évszázadban elszokhattunk ettől a létérzéstől, viszont teljes természetességgel figyeltük az orosz űrhajókon repülő amerikai és európai asztronauták útjait, a közös fejlesztésű űrtávcsöveket, s elsősorban a futballpálya méretű Nemzetközi Űrállomást, melyek mindennél beszédesebben hirdették, hogy az őrült nukleáris elrettentés a múlté, a hatalmas rakéták pedig főként békés célokat szolgálnak. Egészen két héttel ezelőttig. Mi lesz mostantól mindezzel? Erről szólt a legújabb Sokolébresztő.