Vannak megunhatatlan dolgok, amiken akkor is lerágod a körmöd, ha már láttál ilyet vagy százszor. Nekem ilyen fixációm az űrrakéta-startok követése, közvetítése, különösen, ha emberek is utaznak a fedélzeten. Mert ne hagyjuk magunkat becsapni: Föld körüli pályára repülni egy hatalmas égő szivar hegyében még 2020-ban, majdnem hatvan évvel az ember első űrrepülése után sem igazán olyan, mint egy laza kis túra a Budai-hegységben, vagy mondjuk repülővel elugrani Londonba. Miért is? Egyszerűen azért, mert minden űrrepülés berepülés. Ez egy olyan üzletág, amelyben mindegyik start előtt történik valami kisebb-nagyobb fejlesztés, áttervezés, vagyis minden – jórészt kézzel összeszerelt – űrhajó különbözik valamiben a korábbiaktól és főleg, mert minden indítás az adott repülő példány legelső útja. (Tudom, tudom, a space shuttle-ök újrahasznosíthatók voltak, de talán nem kell ecsetelnem, hogy azt meg milyen veszélyesre tervezték éppen ezért, megírtam ezt már az ősidőkben is.)

Szóval ismerhetjük a marketingszövegeket a NASA-tól, a Virgin Galactictól, vagy épp a SpaceX-től, hogy ez vagy az a szállítórendszer most már becsszó, hogy tényleg olyan biztonságos, hogy szinte mindjárt jöhetnek a terhes nők, iskoláscsoportok, nyugdíjas kirándulóklubok a fedélzetre, nincs itt semmi izgalom. De azért mégis kilóg a lóláb: aki hallotta már azokat a hatalmas megkönnyebbült tapsviharokat, amik spontán felcsattannak az irányítóközpontokban egyik-másik kritikusabb művelet sikeres végrehajtása után, s látta a pacsizó, szivarokat gyújtó űrrepülés-irányítókat, az azért érezheti: nem, ilyesmi talán nincs a Nyugati Pályaudvar irányítószobájában, amikor kifut a Kócsag IC. Ez még valami nagyon más.

A hetünk úgy indult, hogy a Crew Dragon űrhajótípus másodszor indult el személyzettel a fedélzetén a floridai Kennedy Űrközpont szentséges 39A indítóállásáról én pedig leközvetíthettem mindezt a Sokolébresztőben, a Tilos Rádióban jelentkező kétheti kozmikus háttérműsorunkban. A Resilience (rugalmasság) névre keresztelt űrhajó felbocsájtása fenséges "mesterséges napkeltét" és brutális hangorkánt varázsolt a Merritt islandi éjszakába, de a Falcon-9 rakéta ripsz-ropsz elérte a maximális dinamikai nyomás tartományát, s nem sokkal utána, az immár szuperszonikus röppentyű első fokozata le is vált, s néhány perccel később annak rendje és módja szerint visszaszállt a töksötét Atlanti-óceánban úszó zsebkendőnyi drónhajóra. A második fokozat is mintaszerűen dolgozott, s így tizenkét perccel később... nade miért is írnék le ide minden spoilert (nyelvművelő embertársaink szerint: rontócot)? Inkább éljétek újra a technika és a szakértelem diadalát a gravitációval és kishitűséggel szembern, s hallgassátok vissza a legfrissebb Sokolébresztőt itt!