A nagypénteken, s egyúttal pészach első estéjén megjelenő új Parallaxis podcast témájául egy eléggé rázós kérdéskört választottunk: a vallások és a természettudományos világkép összeegyeztethetőségét, vagy annak hiányát. Van-e itt egyáltalán bármi baj? Nyilván vallása és természettudománya válogatja! Ha volna például egy olyan vallás (és ki tudja, nem létezik-e ilyen a világ többtízezer különböző kultusza közül), amely dogmaként hirdetné, hogy a Föld banán alakú, s követői tapasztalati tényként szembesülnének azzal, hogy ez nem tűnik igaznak, többféle dolgot tehetnének, hogy elkerüljék azt a valamit, amit a pszichológusok kognitív disszonanciának szoktak nevezni. Egyfelől azt is mondhatnák, hogy lám-lám, a szentnek vélt alapigazság valójában hazugság, s ezzel az egész vallást elhagynák annak minden értékes és potenciálisan valódi igazságokon alapuló részével együtt. Vagy felvehetnének egy kimagyarázkodóbb attitűdöt, amely szerint a dogmák közül csak egyik-másik értendő szó szerint, ám a banán-Földre vonatkozók inkább metaforikusak, vagy épp későbbi betoldások az amúgy korrekt szövegbe, esetleg emberi tévedésből eredő félrefordítások. Ez végső soron a nekik tetsző vallási tételek ilyen-olyan okokból történő kiválogatását, s a nem szimpatikusak felülbírálását jelenti. Milyen válaszokat adnak a Parallaxisos arcok, amikor (habár nem Banánföld-hívők) ilyen kérdésekkel szembesülnek? Ezeken a dilemmákon is pörögtünk a legújabb adásunkban.
Visszatérve banánföldes képzeletbeli barátainkra, számukra egy további lehetséges megfejtés volna azt mondani, hogy nem érthető ugyan, miért van a szent könyvbe éppen ez írva, de mégis hinniük kell, hogy a banánság jelenti a legvégső igazságot, még ha számunkra kifürkészhetetlen, illogikusnak tűnő módon is. Esetleg így érvelhetnének: a Teremtőnek mindenképpen hatalmában állhatott egy minden mérés és tapasztalat szerint gömbszerűnek tűnő bolygót teremteni, amely azonban mégis banán alakú a létezés es magasabb szintjéről nézvést, csak hát mi itt az árnyékvilágban ezt nem érzékelhetjük. Élhetünk modjuk egy mátrixban is, egy szimulációban, amelyben gömbnek tűnik a Föld, miközben a valóság mégiscsak az, ami a szent hagyományban vagyon írva, s az idők végezetén erről egyszer bizony le is hullik a lepel. S akkor minden banánfundalentalista egy emberként kiálthat majd fel: "na ugye!" Ez bizonyos értelemben egy tisztább, egyenesebb attitűd, mint az előző verzió: nem igényli a tételek szubjektív szelektálását.
Klaudia hitoktató is, vagyis szakértője a tárgykörnek. Miklós fizikus, aki viszont szintén hiszi, hogy a "végső igazság" nem a fizikai egyenletekből fog kiderülni, még ha Hawking a példányszámok növelése érdekében igen gyakran hangoztatott is olyasmiket, hogy a nagy egyesített elmélettel majd "megérthetjük Isten gondolatait". Alapjában véve amúgy talán nem is volna sok összeütköznivalója két olyan kulturális képződménynek, amelyek közül az egyik azzal fogalkozik, hogy a világ milyen (ez volna a tudomány), a másik pedig azzal, hogy mi ennek az egészek, s benne létezésünknek a célja (ez lenne talán a vallás). De a gyakorlatban mégiscsak össze-összeér a kettő: az emberek természeti jelenségekre isteni csodaként tekinthetnek, amíg nem értik meg őket. Na és persze, még ha végül meg is magyarázzák őket, attól még lehet a háttérben a természeti törvényeken keresztül cselekvő Örökkévaló. (Klaudia példájával élve: az időzítés akkor is "isteni", ha egy szélvihar kiváltotta cunamiszerű jelenséggel is magyarázható a Vörös-tenger épp ma ünnepelt hátrahúzódása, melynek révén Mózesék megmenekülhettek Egyiptomból.)
De helyes gyakorlat-e, vagy éppen blaszfémia minden érthetetlen jelenséget Isten közvetlen cselekvésére kenni? Hogyan létezhet olyan kutató, aki egyszerre hiszi azt, hogy a világ hatezer éves és mégis elismeri, hogy majdnem 14 milliárd évesnek tűnik? Miféle válaszokat adtak ilyen jellegű filozófiai kérdésekre a természettudomány nagyjai? Ilyesmikről szólt a legfrissebb Parallaxis. Hallgassátok szeretettel!
emTV.hu // Parallaxis // cikk: Vincze Miklós // fotó: Banana Earth Society
