Amikor a nyolcvanas években a Voyager-űrszondák először repültek el a Szaturnusz közelében úgy, hogy rálássanak annak északi sarkvidékére (a korábbi Pioneer-11 küldetésen erre nem nyílt lehetőség) valami döbbenetest vettek észre: egy teljesen szabályosnak tűnő, a környezetétől színében is markánsan elkülönülő óriási hatszög alakú foltot. A mintázat átmérője a becslések alapján közel 30 000 km-esnek adódott, vagyis a hatszög egyetlen oldala hosszabb, mint a Föld átmérője. Nyilván azonnal felmerült az ötlet, hogy a Polar Hexagon (sarki hatszög) nem más, mint egy földönkívüli civilizáció gigantikus bolygómérnöki alkotása, ám a természet is bővelkedik hatszöges szimmetriájú alakzatokban: gondoljunk a hópelyhekre, a méhkaptárak szerkezetére vagy a badacsonyi bazaltorgonákra. Habár az 1997-ben felbocsátott Cassini orbiter nagyon alaposan feltérképezte azóta a Naprendszer legnagyobb légörvényének bizonyuló hatszöget, máig nincsen egyetértés a kutatók között annak tekintetében, hogy mi is okozza e különleges jelenséget. Kollégáimmal a Kármán-laborban gondoltunk egy nagyot és az ESA pályázatára terveztünk egy űrkísérletet, melyben lekicsinyítve modellezhetjük a Szaturnusz óriási hatszögét. Ehhez ráadásul nem is kell elrepülnünk a Naprendszer hatodik bolygójához, elég "csak" kétszázhatvan kilométerrel a harmadik planéta felszíne fölé emelkedni. Erről a tervről szólt a százharmincadik Sokolébresztő.